Visszaemlékszem kicsi gyermekkoromra, amikor még tanyán éltünk, egy kis egyszerű falu mellett, távol a koszos város zajától, csendesen, szorgosan, a természettel közvetlen barátságban. Voltak ott tyúkok, disznók, szépen bevetett termőföld, a szomszéd tanyán pedig sok tehén, kutya, kacsa, liba, birka, sőt szamarak és lovak is. Az állatokat a szomszéd gazda gémes kútból itatta, mindig ámulva figyeltem, miként húzzák fel a hűs és tiszta vizet a nagy mélységből. Álltak ott hatalmas cseresznyefák is, melyeken mesésen nagy szemű, egészségtől majd kicsattanó cseresznyék termettek. A drága Nap sugarai minden termést megérleltek nekünk, gyerekek és felnőttek nem győztük magunkba tölteni az Anyaföld és a Természet szívből jövő ajándékait.
Egy kedves, de ugyanakkor tiszteletet parancsoló folyó mellett állt a kis házikó, amiben laktunk, és kis erdő szegélyezte a sietve kanyargó vizet, menedéket adva fácánoknak, nyulaknak, őzeknek, és minden féle csodás hangon éneklő madárnak, érdekes bogaraknak, rovaroknak, amik csak arra vártak, hogy megismerkedhessenek velem. Talán a tücskök azok, akik kevésbé élvezhették társaságomat, amikor is egy egész nyarat azzal töltöttem, hogy kis piros locsolókannával a kezemben öntöttem ki őket a gátoldalon szerte fekvő lyukaikból, majd kiürült gyufásdobozokba tereltem mindet, horgászni imádó bátyám nagy örömére. Mint ha ezer éve lett volna…
…vagy éppen tegnap? Az idő már nem létezik többé számomra, csak az érzések. Ezt az érzést kicsi gyermekkoromból bármikor ide tudom hozni, előveszem a szívemnek egy kicsi fiókjából, leporolom és gyönyörködök benne. Féltett kincseim egyike ez az érzés, belőle vagyok egy darab én, és ő is belőlem egy kis rész.
Körülnézek most, felnőttként mit látok magam körül; káoszt, szeretetnélküliséget, zavarodottságot. Sokan boldogtalanul és céltalanul, reményt vesztve járják az útjukat, és teljesen elvesztették a kapcsolatot a lelkiismeretükkel és a Természettel. Vannak, akik kívülről nézve magabiztosnak tűnhetnek a vak szemeknek, de a „látók” számára nem tudják eltitkolni, hogy mélyen, legbelül értéktelennek érzik magukat és végtelenül bizonytalanok, félnek, mit hoz számukra a holnap. Nem értik meg a nagy összefüggéseket, nem fogják fel, hogy az emberek nem kerekedhetnek a Természet fölé, a Teremtő fölé, csak velük harmóniában élhetnek boldog életet.
Jól tudom, hogy mi emberek tehetünk róla, hogy itt tart a Világ, mert nem volt elég nekünk, amit a Természet adhatott, még több kellett, még jobb, még nagyobb… és ezért képesek voltunk önmagunk Természete ellen, az egységes Természet ellen, és a Teremtő ellen fordulni. Hová lett az emberekből a tisztelet önmaguk iránt, mások iránt, az Anyaföld és Természet iránt, a Jó Isten, Istenanya és az Istenfiú iránt? Mikor vesztette el szeme fényét az emberiség? Fontosabb a nagy tömegeknek a versengés, a látszat, lábbal tipornak ma mindent, mi régen Érték volt, és helyettük értékesnek neveznek ki az emberek életét megkeserítő dolgokat; tárgyakat, személyiségjegyeket, viselkedési formákat, tulajdonságokat. Már a legtöbb nő sem nőként viselkedik, a legtöbb férfi sem igazi férfi, a gyermek pedig nem éli meg gyermekkorát, teljesen összekavarodtak a szerepek, a feladatok. Mindenki érzi, hogy ez így nem jó, változásra van szükség, de még nem mindenki tudja, milyen változásra, és hogyan is kezdhetne hozzá.
Én abban hiszek, hogy az Érzés - mely lényegében a belső vágy visszatérni az eredendő Jóhoz, valódi önmagunkhoz, s a Teremtőnkhöz - segít majd megértetni mindenkivel, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mi a dolgunk itt és hogyan segíthetünk másokat is abban, hogy ezt megértsék, és (újra) meg is élhessék. Mindenkinek először önmagában kell rendet tenni, majd a környezetében, az életében, példát mutatva.
S hogy ne csak szép hangzatos szavakat olvassatok, röviden leírom, miként változtattam meg én az életem folyását, és lett belőlem ismét szabad ember.
Egyszerű családból származom, elvált szülők gyerekeként már kis koromban önállóságra törekedtem. Sokakhoz hasonlóan jó ideig hittem abban, hogy ha példásan tanulok, majd tisztességesen dolgozok, akkor biztosított lesz a családom megélhetése, lakhatása. Pár év mókuskerék után hamar rájöttünk párommal, hogy nem ezt az idegőrlő, családbomlasztó életvitelt szeretnénk folytatni egész életünkben. A gazdasági válság adta számunkra az utolsó lökést, amikor váltottunk. Először azt gondoltuk, hogy egy teljesen más életszemléletű országban, ahol az emberek még képesek lazán és kalandosan felfogni az életet és természet-közelebbi módon élnek az életunt magyaroknál, mi is megtaláljuk majd a helyünket, a feladatainkat. Nem vágytam soha nagy gazdagságra „csak” békére, nyugalomra, boldogságra (persze volt idő, amikor el tudtam volna képzelni, hogy nyerünk a lottón, csak már ott megdőlt a dolog, hogy soha nem lottóztunk… J). Hamar rá kellett jönnöm, hogy a világon mehetek én bárhova, ha a lelkemben nincs igazán harmónia, akkor körülöttem sem lesz az sosem. Az égiek gondviselése éppen külföldön mutatta meg nekem, hogy mi is az, amivel foglalkoznom kell majd, hova kell tovább lépnem, és hogy magyarnak lenni mekkora kincs. Ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon figyelnem kell a jelekre, az útjelző táblákra, amiket kapok odafentről. Visszaemlékeztem kicsi koromra, amikor még teljesen természetes volt beszélgetnem a Jó istennel… Mindig is úgy éreztem, vigyáznak rám a kedves Égiek. Soha nem szakadt meg velük a kapcsolatom, csak az engem körülvevő „látszatvilágban” már nehezen tudtam elhelyezni magam, és meglátni, mi az, ami igazán fontos és mi nem az.
Mióta megtaláltuk az EGÉSZségünket (testi-lelki-szellemi harmóniánkat), elhatároztuk magunkat, hogy más értékrend szerint élünk, és aki hozzánk fordul, annak legjobb tudásunk szerint segítünk abban, hogy ő is szabadabbá, boldogabbá, egészségesebbé válhasson. Sokan nem hisznek a gondolataink és érzéseink teremtő erejében, pedig mi is élő példái vagyunk annak, hogy ez mennyire működik. Bár nem élünk nagy lábon, mégis van fedél a fejünk fölött, van mit ennünk, nem fázunk, és nem aggódunk azon, mi lesz holnap, mert bízunk az égi gondviselésben. Annak ugyanis, aki igyekszik tőle telhető módon jó ember módjára, a Szeretet törvénye szerint, Hittel a szívében, félelmek nélkül élni, nincs mitől tartania. Tiszta gondolatokkal tiszta jót teremthetünk magunk köré, ahogyan a sötét gondolataink és félelmeink is nagy része megjelenik az életünkben.
Végigjártam kis famíliámmal a „földi iskola” pár osztályát, kaptam jó pár leckét az élettől, és sokat tanultam is belőle, hála az Égnek. Tanulok tovább minden nap, és próbálom a már megszerzett tudásom – tiszta lelkiismerettel, önzetlen jó szándékkal – tovább adni azoknak, akik szeretnének tisztábban látni és a sötétség helyett a fényben élni. Persze nekem is vannak néha árnyékosabb napjaim, és a hibáimat minden nappal próbálom javítani, de így is nagyságrendekkel gondtalanabbul élek, mint a körülöttem élő embertársaim jelentős része.
Nem rég voltunk a családommal azon a bizonyos tanyán, megmutattam a kislányomnak, hol éltem akkor, amikor olyan kicsi voltam, mint ő most. Már nincs igazi gazdája a helynek, csak tulajdonosa… ez meg is látszik rajta. A hatalmas cseresznyefákat kivágták, épületek nagy részét lebontották, elvadult a kert, a porta, kiveszett belőle a lélek. A kislányomnak azonban így is nagyon tetszett minden, amit ott látott, minden fűszálnak, bokornak képes volt örülni, szemmel láthatóan töltekezett a Természetből. Elgondolkoztam azon, hogy ismét tanulhatok valamit tőle: a boldogság egyik kulcsa, hogy képesek legyünk mindent egy gyermek szemével látni. Egy kisgyerek (míg nem szocializálják másképp) sokkal inkább képes észrevenni, mi az igazán értékes és mi nem az. Képes úgy szeretetet sugározni másokra, hogy nem vár el cserébe semmit sem. Hálás mindenért, ami örömet szerez neki, nincsenek előítéletei és nem akarja pontosan tudni, mi fog történni holnap, vagy egy hét, hónap, év múlva. Számára nem létezik idő és nincs leküzdhetetlen akadály. Egy gyermek mindig tudja értékelnie azt a lehetőséget, amit épp kezébe ad az élet, és kihozza belőle a legjobbat. Javaslom, mi, felnőttek is erre törekedjünk.
Én Isten áldását kérem minden törekvő ember lépteihez.
Szeretettel;
Lélekgyógyász
Az akkori szemtanúk - mert kénytelenek vagyunk ezt hinni, hisz ilyesmit ennyire adatszerűen nem lehet kitalálni ötezer évvel az atombomba megalkotása előtt - azt állítják, hogy a nap mintha úszott volna az égen. A föld megrázkódott, és minden irányból tüzes nyilak hullottak a földre. 
