2011. december 31., szombat

BUÉK !


Kedves Olvasók,

Áldott, békés, sikerekben gazdag, jó egészségben eltöltött Újesztendőt kívánok nektek az alábbi idézettel:

"Kinyitjuk a könyvet. A lapok üresek. Magunk írjuk a szavakat. A könyv címe „Lehetőség” és az első fejezete „Újév”... "

Edith Lovejoy Pierce

2011. december 27., kedd

Atilla Róma falainál


Mialatt a hunok a Mincio folyónál táboroznak, egész Itália zűrzavarban, szörnyű félelemben kavarog és reszket. Leó pápa a keresztény társadalom vesztén szánakozva, nemcsak Valentinianus, hanem a római szenátus és nép kérésére is a közjó érdekében követségbe indul Attilához. A tisztelendő papi testülettel késedelem és megállás nélkül Galliába siet; a Mincio folyónál felkeresi a még mindig tétovázó Attilát. Az ellenség azt remélte, és erről meg is volt győződve, hogy a római püspök az egész Itália fölötti uralmat és a behódolást hozza neki; összehívta a tábori gyűlést, és a férfit öntelt elégedettséggel, vidám képpel, annak méltóságához illőn fogadta, engedélyt adott a szólásra, és a szentséges atyát nyájas figyelemmel hallgatta.
Nem annyira emberi, mint isteni akaratból jövünk hozzád az apostoli karral, szólt az, hidd el, bűnös halandók kegyetlen királyi bírája, és mert az isten tiszteletével meg a lelkek megmentésével foglalkozunk, jól tudjuk, hogy mennyei szándék adott téged a népeknek isten ostorául és a nemzetek félelméül. (5) Megértettük, hogy téged, aki a legembertelenebb nemzetségből származol, az úr nem alapos ok nélkül emelt e magas csúcsra. Mert a keresztény nép gonoszsága és istentelensége olyannyira eláradt, hogy a mindenható ostora nélkül nem lehet megfékezni, és az ég rád bízta a hatalmat, hogy az embereken behajtsd a büntetést. És – ha türelemmel hallgatod az igazságot – hát azért tett meg haragjának hóhérává, hogy az emberiséget kiérdemelt büntetéssel sújtsad, és kegyetlenségeddel mindaddig tombolj, amíg meg nem tudod, hogy eleget tettél az isteni igazságnak. A Mysiákat, Trákiát, a Pannóniákat, Illyricumot, Macedóniát, Achaiát tűzzel-vassal emésztetted, mert ezek a római tartományok önpusztító módon nemcsak ariánus, hanem mindenféle szentségtelen eretnekséggel gyötörték magukat. Ugyanezen bűnben volt részes az innenső meg a túlsó Gallia is. Az isteni szigor tehát eltaszította magától a halálhozó hitetlenséget és hálátlanságot, neked pedig mindeddig megengedte, hogy széltében-hosszában öldökléssel, gyújtogatással száguldozz. Mi, akik a mindenható istent képviseljük a földön, és Péter meg Pál védelmét és tekintélyét élvezzük, akár Illyricumban, akár Pannóniában, Macedóniában vagy Galliában elibéd álltunk volna, hogy figyelmeztessünk az ég akaratára, ha úgy gondoltuk volna, hogy egészen eleget tettél az isteni igazságszolgáltatásnak. (10) Most még nem múlt el az úr haragja; a városból, mint valami kilátóból könnyezve néztük, amint lerohanod a számos római kolóniával, ősrégi várossal ékeskedő nemes Adria-vidéket. Mégsem álltunk az utadba, de még csak egy hanggal sem tiltottunk el ettől, mert úgy éreztük, hogy a szellemek még engesztelhetetlenül haragszanak. Láttuk, amint lánggal és karddal pusztítod Isztriát és a Pón túli területet, de egy szónyi üzenettel sem gátoltunk, és azért nem, hogy e láng végre kijózanítsa a népeket, és romlatlanul tiszteljék megváltójukat. Most pedig, Attila, így értsd a hatalmas isten akaratát: A jóságos és mindenható Jézus Krisztus megparancsolja neked, hogy most fordulj vissza, nem tűri, hogy a Pón átkelve tovább dühösködj öldökléssel, fosztogatással, gyújtogatással. A Pón alul jámbor nép él, Itália többi része mentes minden mocsoktól, és kitart az igaz hitben, mellette áll a leghathatósabb védelmező, ég és föld királya, a mindenség teremtője. Tudd meg, hogy ha a Pón átlépsz és továbbnyomulsz, nem emberekkel, hanem halhatatlan istenekkel lesz háborúd. Vigyázz, Attila, vesd le a vakmerőséget, a kegyetlenséget, és fékezd meg dühödet! Mert mi lehetne esztelenebb, mint az isten ellen fegyvert emelni? (15) Mi lehetne nagyobb hálátlanság, mint csatarendbe állni az ellen, akitől az életet, a méltóságot, a hatalmat meg a számtalan egyéb javakat kaptad? Ez bizony a legnagyobb őrültség volna. Ányos és Nicasius meg a többi istennek szentelt férfi mennyei segítséggel tekintélyes városokat védelmezett meg a haragodtól. Mit cselekedhet a mindenható, akinek egyetlen legyintése egykettőre letaszíthat téged a magas trónról, méghozzá úgy, hogy neked meg szkítáidnak emlékezetetek sem marad, hiszen minden az ő felségének engedelmeskedik? Féld az urat, alázattal engedj intésének, szívesen hallgasd szolgáját és küldöttét! Mert az ő legkisebb szolgája az üdvösség jelében és Jézus nevében, mely név minden nevek fölött való, a kisujjával megsemmisíti veled együtt egész hadseregedet. Kérlek, Attila, ne merészkedj az istenség ellenére Róma városának trónjára törni, melyet az úr magának választott, és amelyen nem hogy barbár népségeknek, de még Romulus sarjának sem engedi meg az uralmat. Ez a trón, hidd el nekem, az isten országáé, amelyen helytartói és püspökei révén ő hallgatja az emberek fogadalmait és könyörgéseit. Itt bocsátja meg az emberi bűnt és botlást; itt ül törvényt mindennap, itt ítéli meg és mérlegeli az emberi vétkeket, itt Péter főpap, Krisztus helytartója, és társa, Pál uralkodik; ennek élén az ő helyébe szabályszerűen következő és mennyei hatalommal felruházott püspökök állnak, akik szemes gondot viselnek az emberi üdvösségre. (20) Ne merészeld tehát e várost, a nemzetek királynőjét, a mártírok temetőhelyét, a világ szülőjét, a dicsőség bölcsőjét, az inkább mennyei, mint földi birodalom székhelyét megtámadni. Tartózkodj az apostoli széktől, amely Péter és Pál hatalmas szellemének védelme alatt áll; tartózkodj a pápai vártól, amely szentek csontjaiból és mártírok vérével oltott mészből épült; tartózkodj a Péter szikláján emelt főoltártól! Akik az isteni birodalom székhelyéül kiszemelt Rómát valaha is merészelték megtámadni, e szörnyű gaztett miatt pusztulásra jutottak. A senon gallok a tiedhez hasonló elszántsággal és erőkkel nyomultak be Itáliába, támadták meg a várost, és a Capitoliumon kívül mindent leromboltak, aztán annyi csapás és bolyongás lett a részük, oly kegyetlen fátum üldözte őket, hogy jobb szerették volna, ha Rómát nem hogy nem foglalják el, de még csak nem is látják sohasem. Porsenna, az etruszkok hatalmas királya, élete kockáztatásával ostromolta, és gyalázattal, kárvallással, eredménytelenül távozott; aztán jobban kívánta a rómaiak barátságát, mint fegyverét. (25) Hannibál megtörte, hogy ne mondjam, megsemmisítette a római nép erejét, majd a város ostromára indult, de a bősz ellenfél nem hogy el nem foglalhatta, de még csak nem is láthatta azt; aztán ez kényszerítette arra, hogy halálra szánja magát. De, hogy ne kalandozzunk a történelemben, Alarik, a gótok királya, maga is szkítiai származék, épp most merészkedett Rómára kezet emelni, és miután meggyalázta a város fenségét, miután elkövette a bűnt, élete azonnal szerencsétlenül megszakadt. A gótok, akik sem erőben, sem vadságban nem szorulnak a hunok mögé, ezután szelídebben viselkedtek a római birodalommal. Tartóztasd meg tehát magad, Attila, az égi birodalom székhelyétől, hagyd Rómát, az istenek hajlékát, a föld királynőjét, a nemzetek anyját, a népek hazáját, az antikvitás szentélyét, ismerd el és tiszteld a diadalok emlékművét, ne emeld erős kezedet az égbeli Péter trónjára, féld a kardhordozó Pál szellemét. Ha nem így teszel, a tieiddel együtt egyszerre fogsz súlyos isteni és emberi büntetésben részesülni, s majd késő bánatra ébredve hiába keseregsz vakmerőségeden. Ezért hát a ránk vigyázó mindenható isten igéjével és a szentséges apostoli kar vezetőinek a parancsa szerint utasítunk, hogy csapataiddal együtt fordulj vissza. (30) Azonnal vidd el a táborodat innen, hajtsd el a vad, barbár népséget, menj vissza a hazádba, ne merészelj a Pón keresztüllépni, vess véget az őrjöngésnek és a gyilkolásnak, kegyelmezz az emberi vérnek, mert az isten haragját már beteljesítetted, tartózkodj Itáliától és Róma városától. Uraskodj, ahogy tetszik, Itálián kívül, Szkítiában is, mert máskülönben, tudd meg, az égből halálos ítélet leselkedik rád, és azt se felejtsd el, hogy a haragvó istenség ellenségeit azok ellenségei által szokta súlyos büntetésben részesíteni. Nagyon vigyázz, hogy veled ne így történjék, higgy Krisztus helytartójának, és hallgass rá!

Leó pápa e fenyegető és szinte isteni szavakkal úgy megijesztette a királyt, hogy az nem sokat tudott válaszolni. Alarik esetét forgatta az elméjében, és még inkább hinnie kellett Leónak. Végül röviden azt felelte, hogy a férfi tekintélye és tiszteletreméltó megjelenése meggyőzte őt arról, hogy ez isten parancsa, és mert a Mincio folyónál már meg is állt, e megtorpanásból ráismert az égi akaratra; (35) Alarik példáján megrettenve egy ideje ott állomásoztatja a táborát, nem is fogja a szellemek engedélye nélkül átlépni sohasem a Pót, és nem tesz semmit; komolyan megígéri tehát, hogy a sereggel nem vonul tovább, megfékezi haragját, amelyet isteni terv öntött bele, és azonnal szót fogad a szentséges férfiúnak, Krisztus helytartójának, ahogy parancsolta. Miután Leó kívánságát teljesítette és elbocsátotta őt, valamennyien csodálkoznak, hogy a főpap tekintete és szavai Attilát egykettőre meggyőzték, és sok főember tudakolja, hogy miért engedett oly könnyen a keresztény püspöknek, miért látszott úgy, mintha a félelem elbátortalanította volna. Nem a kis papi csoport ijesztett meg engem, mondta, és nem a pápa, hanem az a két öreg keltett bennem rettegést, aki hosszú szakállal, tiszteletet és félelmet parancsoló arckifejezéssel a férfi feje fölött kivont karddal állt, és nekem szegezett fegyverével szörnyhalállal fenyegetett meg, ha küldöttjének nem engedelmeskedem. Azt hiszik, hogy Péter és Pál sietett helytartójuk segítségére. A király parancsára a hunok Noricumba és Pannóniába helyezték át a táborukat, dühüket megfékezték, az öldöklés és gyújtogatás megtiltatott nekik, Leó egész Itália menekülését kieszközölve hálát adott az istennek, hazament Rómába, és jelentette az egyház általános szabadulását.
E jóságos atya ezután minden erejét arra fordította, hogy megmentse az igaz hitet, amelyet ez időben leginkább az eutychiánusok és a nesztoriánusok veszélyeztettek. (40) Nesztor konstantinápolyi püspök ugyanis azt állította, hogy a szűz nem az istennek, csak az embernek volt az anyja, az egyik személy testi, a másik isteni, erősítgette, hogy az isten fia az egyik, és az emberé egy attól különálló másik. Eutyches egyáltalán nem értett vele egyet, hanem azt mondta, hogy az emberi és az isteni természet tökéletesen egy és ugyanazon lévén semmiféleképpen sem különböztethető meg. Flavián bizánci metropolita mindkét eretnekséget kiátkozza. Theodosius parancsára Ephesusban zsinatot tartanak, amelyen Dioscorus elnökletével Eutychest felmentik, Flaviánt elítélik. Ezzel szemben Theodosius halála után Leó Marcianus utasítására és védnöksége alatt Calchedonba hívatott össze gyűlést, amelyet egyetemesnek mondanak, mivel 630 szent atya vett részt rajta, amelyen a szentséges gyülekezet megerősítette, hogy Krisztusban kettős természet van, és ugyanazt az egyetlen Krisztust kell istennek és embernek hinni. Aztán valamennyi atya egyetértésével nyomban kiátkozták a manicheus fertőzés szerzőit, és könyveiket nyilvánosan elégették; Dioscorus dölyfjét megtaposták, és az eretnekséget eltörölték.

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/atilla-ii.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/szent-marton-es-anyos.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/miutan-hunok-romai-eroket-kitapasztalva.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/11/senki-sem-tagadja-hogy-szkita-nemzet.html

http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/magyar-tortenelem-080903-47

2011. december 24., szombat

Békés, boldog Karácsonyt!

Kedves olvasók, kérlek titeket, hogy ma ne itt töltsétek az időt. Legyetek együtt szeretteitekkel, családotokkal, és emlékezzetek meg arról, hogy mit is ünneplünk Karácsonykor!

2011. december 21., szerda

Már megint a foszfor...

Az alábbi videón látható történet állítólag egy valóban megtörtént esemény. Ha minden igaz, az Izraeli Fegyveres Erők rögzítette. Amit láthatunk, az egy teljes fegyverzetű szíriai tank, amelyet eltalál egy lézervezérelt, acél-áthatoló, foszforral töltött, izraeli kézi rakéta.

A tank állítólag szíriai, és egy izraeli település irányába tartott. A tank legénysége közül egyetlen egy ember sem élte túl az eseményt (elég nyilvánvaló) és mindez nem szerepelt a hírekben (ez is elég nyilvánvaló).

A fegyvert rakéta hajtja, odatapad a tank külső falára, elkezdi foszfor sugárral átégni a páncélt, amint bekerült a tank belsejébe, felrobban és égő foszfort kezd ott szétspriccelni. Mindent elpusztít.

Az első gondolatom az volt, hogy propaganda filmet kaptam, aminek a célja félelmet gerjeszteni az ellenségben, aztán a második is az volt, mégis kiteszem ide, mert nagyon kegyetlennek és jellemzőnek  tartom ezt a fegyvert, és abban sem vagyok biztos, hogy a nemzetközi egyezmények alapján felhasználható lenne... Persze tudjuk, hogy van, akinek ezt is elnézi a világ...

video

2011. december 18., vasárnap

Lauder Business School

Vegyünk példát! Vajon mikor lesz Magyarországon, vagy máshol olyan üzleti iskola, ahová 2,8-as átlaggal, jó angol nyelvtudással, akár 95%-os költségtérítés mellett kizárólag bizonyított keresztény származással lehet bejutni? 
Talán az is fontos lenne, hogy a keresztény értékrendben nevelt MAGYAR növendékek "a későbbiek során sikeres vezetőkként pozitív hatást gyakoroljanak környezetükre" és "felkészüljenek a holnap vezetői tevékenységeire". De az is lehet, hogy már nincs szükség ilyen vezetőkre...

**********************************************************************************

Az 2003-ban alapított, EU által akkreditált LBS tanulmányi programja egy nappali alapképzésre (Bachelor of Arts) és az ezt követő mesterképzésre (Master of Arts) épül.
A Jewish Leadership Programmal szorosan együttműködve létrehozott egyedi képzési rendszerünk magas szintű oktatást és valódi zsidó légkört kínál a világ bármely tájáról érkező zsidó fiataloknak.

A JLP-nek köszönhetően nagyvonalú ösztöndíjak állnak rendelkezésre azon fiatalok számára, akik hajlandóak aktívan részt vállalni a program alakításában, és hozzá tudnak járulni annak fejlődéséhez.

Az LBS Bécsben található, ennek köszönhetően diákjaink olyan környezetbe kerülnek, ahol sikeresen fel tudnak készülni a holnap kínálta lehetőségekre és a globális gazdaság kihívásaira. Iskolánk és a JLP célja, hogy a diákjaink jövőbeni boldogulását a magas színvonalú oktatáson keresztül biztosítsa, és egyuttal ahhoz is hozzájáruljon, hogy végzőseink majd a későbbiek során sikeres vezetőkként pozitív hatást gyakoroljanak környezetükre.


JLP
Diákjaink
Az LBS tanulmányi programjain keresztül készülnek fel a holnap vezetői tevékenységeire
Az Európai Unió által akkreditált diplomát szereznek,
Széleskörű gazdasági oktatásunkon kívül zsidó filozófiai és etikai ismeretekre is szerttesznek
Megtapasztalhatják egy fiatal értelmiségi zsidó közösség életét – egy nemzetközi akadémiai környezetben


Amit kínálunk
Tanulmányi- és lakhatási ösztöndíjakat, a költségek akár 95%-ig, az anyagi helyzet-, a tanulmányi eredmény és a közösségi életben való részvétel függvényében
Teljes ellátást a Campuson (Kollégiumi szobák és Kóser étkezés)
Különleges Zsidó programokat a szabadidőben (esténként, hétvégenként és szünnaponként)
Zsidó közösségi tevékenységeket, kirándulásokat és bulikat
Külön eszközöket, lehetőségeket a JLP diákok számára, mint például edzőtermet, ifjúsági klubbot és sokminden mást (kiépítés alatt)


Amit kérünk
Érj el legalább 2,8-es tanulmányi átlagra
Válaszd a Hébert az egyik idegennyelvnek (csak BA)
Vegyél részt a Zsidó oktatási programban
Szánj heti 3 órát közösségi munkára a Campus területén



A Jewish Leadership Program egy egyedi lehetőség tanulmányaikban elhivatott és közösségileg aktiv diákok számára, akik:
Halachikus zsidó származásúak
18 és 30 év közöttiek



Felvételi követelmények
BA
Középiskolai érettségi
Jó angol nyelvtudás
Felvételi interjú az LBS-en

MA
BA diploma egy kapcsolodó szakirányból
Kiváló angol nyelvtudás
Assessment Center az LBS-en. (értékelési központ)

JLP
Halachikus zsidó származás
A közösségi élethez való hozzájárulási szándék
A JLP értékeinek elfogadása

http://www.lbs.ac.at/content-hu/lbs-1/view/sitemap

A látnok...



2011. december 17., szombat

Atilla II.


Aëtius viszont az övéit buzdította és lelkesítette, hogy ne gyalázzák meg a római méltóságot, kövessék a régiek nemeslelkűségét és vitézségét, fontolják meg, hogy a római államot szolgaság, sőt általános pusztulás fenyegeti; (145) idézzék emlékezetükbe a szittyák embertelenségét, akik nemcsak a halandók legyilkolásától nem riadnak vissza, nemcsak embervérre szomjaznak, hanem szüleiknek sem kegyelmeznek, hiszen véneiket ízekre szedve mohón felzabálják, az ellenség vérével áldoznak, a csecsemők torkát karddal metélik fel, éhségüket az ellenség hullájával csillapítják; ha netalán a római birodalom tekintélyét meggyalázva hátat fordítanak, nemcsak a legkegyetlenebb sors leselkedik rájuk, nemcsak hogy kimérik őket a hun mészárszékekben, hanem – ami ennél sokkal szomorúbb – gyermekeiket, asszonyaikat minden vagyonukkal együtt kegyetlen szolgaságra vetik, és el kell szenvedniük mindent, amit a szkíta kéjvágy megkíván; de még azt is jól véssék az agyukba, milyen és mennyi bajt tűrtek el a hunoktól, Detrik és Macrinus alatt mekkora vereséget szenvedtek Potentianánál, annál a városnál, amely Budától tízezer lépésre fekszik, hány római tartományt dúltak fel ezek tűzzel és vassal, Macedóniát, egykor a föld úrnőjét, aztán a nemrégiben még hatalmas Görögországot, ezenfelül Illyricumot, Mysiát, Trákiát, hogy a Pannóniákról ne is beszéljek, mindezt embertelenül szétdúlták, hogy a római nép hány szövetségese, hány római polgár került fogságba nemes matrónákkal együtt; és most ez iszonyatos népség, amely az emberiség megkínzása végett küldetett, az egész világ fölötti uralomra áhítozik, amit könnyen el is érhet, ha a rómait elpusztítja, amit a jóságos és mindenható Jézus Krisztus távoztasson el, és isteni kegyelmével őrizze meg Róma városának hatalmát, hiszen szentséges helytartójának székhelyéül azt választotta; mit mondhatnak akkor, ha netalán gyávaságból meghátrálnának, ha azt kellene látniuk, hogy nemcsak őket, de a szülők szeme láttára a gyermekeket is karóba húzzák, széttépik, darabjaikat megeszik, asszonyaik szemérmét meggyalázva a férfiak kényére odavetik, mindent lánggal és vassal árasztanak el, a templomokat öldökléssel fertőztetik, a keresztény szobrok és istenképek alatt megerőszakolják a szüzeket, ami mind a halálnál sokkal szörnyűségesebb; (150) emellett a küszöbön álló csata nem oly súlyos, hogy meg kellene ijedniük, bár nem is oly jelentéktelen, hogy alábecsüljék; ő Theodosius idejében Mysiában és Trákiában sokszor harcolt a hunokkal együtt, és mindig megverték, szétszórták őket; nagy dolgokban az emberek gyakran tódítanak, ez a népség gyenge, hitvány és csak a tömegében bízik, nincs felszerelve és nem harcol a rómaihoz hasonló biztonságos fegyverzettel; egyetlen római légió gyakran megszalasztott, sőt lekaszabolt 20 ezer embert; ha tehát a csatajel felhangzik, emlékezzenek a római virtusra, az elszenvedett sérelmekre, a római birodalom méltóságára, a népek felszabadítására, a fenyegető bajokra, az egész világ pusztulására; bízzanak Aëtius szerencséjében, aki a hunok ellen mindig dicsőségesen harcolt; rohamozzanak, pusztítsák az ellenséget a legbátrabban; a győzelem a kezükben van, ha római virtussal csatáznak; az ellenség tábora kimerült, ezért kért Attila oly sürgetően fegyverszünetet; ez a nap vagy az örök szolgaságé és pusztulásé, vagy a végső szabadságé és dicsőségé lesz; semmi bajtól sem kell tartaniuk, mert a rómaiak számra, erőre és indokra nézve sokkal feljebb állnak, hiszen ők az oltárért, az otthonért, az igaz hitért, a népek szabadságáért és a római nép méltóságáért kényszerülnek harcolni; (155) ilyen ügy kedvéért sem a halált nem szabad félni, sem akár a legkegyetlenebb harcot is megtagadni, mert a legnagyobb haszon és dicsőség díját kínálja; akit ez nem indít meg, annak a kényszerűségből kell bátorságot merítenie, mert vagy mindannyian gyönyörű győzelmet aratnak, vagy a leggyalázatosabb halált szenvedik el; ő sohasem fogja a légiókat magukra hagyni, mindent a legnagyobb körültekintéssel és elszántsággal intéz, és azzal a gondolattal harcol a közért, hogy győz, vagy – ha a sors ellenük fordulna – az ellenség sűrűjébe veti magát, és nem enged vér nélküli győzelmet a barbároknak.
Ezekkel a szavakkal a rómaiak bátorságát olyannyira feltüzelte, hogy mit sem tartottak fontosabbnak a győzelemnél és a közösség megoltalmazásánál, és semmit sem láttak szebbnek a dicső halálnál. Sokat a vallás lelkesített, másokat a galádság, nagy részt a szükség, a többit a római birodalom méltósága, melyet semmiképpen sem hagyhattak odaveszni. A gótokat a másik szárnyon Theodorik biztatta, aki gót nyelven ugyanúgy feltüzelte őket. Amikor pedig a vezérek a két félen felálltak, mindegyikük a legfontosabb posztot foglalta el az ütközetben. Attila déltájt adatta meg a csatajelet, hogy ha a hunok netán meghátrálnának, az éj közeledtével alkalmasabban menekülhessenek és biztosabb helyre húzódhassanak vissza. A jelre akkora elszántsággal rontanak egymásnak, hogy a szárnyak gyakran egymásba nyomulnak. (160) A csata az emberek számának és vadságának megfelelően hallatlanul kegyetlen, emellett oly bizonytalan és ingadozó, hogy a vezérek sem tudják kiismerni magukat. Majd, amikor közelharcra kerül a sor, mindkét rész akkora veszteségeket szenved, hogy mindenfelől vérpatak tör elő, aztán a szakadatlan mészárlás a vérből olyan sebes folyású áradatot duzzaszt, hogy a holttesteket elsodorja. A római légiók, amelyek nemcsak fegyverükre, hanem szervezettségükre is támaszkodnak, a súlyos sérelmekre emlékezve akkora dühvel tombolnak a rosszul felfegyverzett barbárok között, hogy a vérontással nem tudnak betelni, de nem kisebb haraggal és vadsággal a szkíták is, akik a római birodalomra áhítoznak; egy darabig a két fél egyenlő reménnyel és erővel küzd. Középen a holttestekből, mint valami egybefüggő töltés, tekintélyes magaslat növekedett, hogy alig látták egymást, mintha egy szörnyűséges hegy választaná el őket, amelyet aztán mindkettő versengve igyekezett megmászni, hogy magaslatról harcoljon. De Aëtius és a gótok valamivel kitartóbban verekedtek, arra gondolva, hogy ez a nap az állam fölötti hatalomról dönt, és a gepidákat meg az osztrogótokat egy kissé hátraszorították, mert azok sem fegyverben, sem számban nem érezték magukat a rómaiakkal egyenlőnek; Attila, látva szövetségesei szorongattatását, azonnal erős hun csapattal siet a segítségükre, övéit a támogatással megerősíti, a szárnyakon kiújul a kegyetlen és vad küzdelem, sok emberét levágja, ha úgy látja, hogy menekülni készül. (165) Mindkettő egyformán reméli a győzelmet, Thorismund a római csapatokkal elfoglalja a középen emelkedő dombot, amelyet erős római és gót csapatokkal alaposan megerősít, majd keményebben lát a csatához. A rómaiak biztonságban harcolnak, mert a magas helyről nem egykönnyen lehet leszorítani őket, a hunok viszont letesznek arról, hogy lekergessék azokat, mert a síkon támadó Aëtiusnak és Theodoriknak már alig tudnak ellenállni, végre estefelé kénytelenek hátat fordítani, és nyíltan szétszaladnak. A rómaiak meg a gótok kergetik őket, az elbotlókat levágják, a futókat gyorsan követik. Azt mondják, hogy Theodorik, aki lovasságával tüzesen vágtatott utánuk, inkább övéinek szorításában, mint az ellenség vasától, elesett. Jordanis úgy adja elő, hogy miközben övéit buzdítva ide-oda vágtatott, leesett a lóról, és saját embereitől letapodva fejezte be az életét érett öregségében. Mások úgy beszélik, hogy az osztrogót Andages nyila ütötte át, igazolva a jósok jövendölését, bár Attila Aëtius halálára számított. A vizigótok otthagyják az alánokat, és akkora nyomással nehezednek a hunokra, hogy kis híján Attilát is megölik, ő azonban úgy gondolja, hogy lassanként behúzódik a táborba. (170) A csata iszonyú öldökléssel késő éjjelig tart. A győztes gótokat és rómaiakat feltartóztatja a sötét éj érkezése, visszavonulót fúvatnak, hátrafordulnak, és így az ütközet éjszakára abbamarad. Attila óriási veszteséggel megfutott, a szekértáborba húzódott vissza, melyet roppant erős sáncként bőrpajzsokkal rakatott körül, amit a magyarok a mi időnkben is meg szoktak tenni, íjászokat helyezett oda, hogy ha az ellenség esetleg bekeríti, távol tudja azt tartani, míg serege a táborban összeszedelődzködik és kivonul; reményvesztetten aggódik, hogy élve jut az ellenség kezére, vagy halálában temetetlenül marad, ezért a tábor közepén máglya módjára rakásba hordatja a teherhordó állatok nyergeit, és megparancsolja szolgáinak, hogy ha baj történnék, őt azonnal öljék meg, helyezzék a nyereghalomra, vessenek rá tüzet, és égessék el, nehogy a rómaiak királyi testtel tetézzék diadalmenetük dicsőségét. Többen írják, hogy Thorismund a vaksötét éjszaka ellenére Attilát egészen a táborig követte, a szekérsáncnál vitézül verekedett, fején súlyosan megsebesült, leesett a lóról, mire emberei elvitték; Aëtiust visszariasztotta az éji homály, és nehogy az ellenség közé keveredjék, a csatát félbeszakította, visszavonult a táborba, és a pajzskerítés mögött ébren töltötte az éjszakát. A hunok nagy rettegéssel éjszakáztak, erősen tartva attól, hogy az ellenség erővel elfoglalja a tábort. (175) Bár a nappali verekedés fáradsága mindenkinek elgyötörte a testét, mégis ki-ki fegyverben virrasztott a posztján, őrjáratokat küldtek ki, parancsra mindenütt zörögtek a fegyverekkel, dobokkal, kürtökkel, a bezártak igyekeztek a betörést megakadályozni, minden módszert latba vetettek, hogy az ellenséget megfélemlítsék, és elriasszák a tábor ostrom alá vételétől, nehogy az élelemhiány miatt harc nélkül is végezzen velük az éhség. Amikor a rómaiak meg a gótok tudomást szereznek Theodorik király haláláról, a jeles győzelem fölötti szertelen vidámságból és örömből mély szomorúságba zuhannak, és nincs akkora a boldogságuk, mint a váratlan bánat; az éjszakát álmatlanul töltik a táborban, sírással és jajongással töltenek be mindent. Másnap Thorismund a nap első órájában népes csapattal megszemléli a mezőt, megtalálja az ellenség sűrűjében heverő apját, akinek testét a katonák vállukra veszik, és megújult szomorúsággal visszaviszik a táborba; könnyezve felszólítja a római vezért, a császári megbízottakat, a főembereket és a légiók meg a kisegítő csapatok kapitányait, hogy vele együtt ragadjanak fegyvert, és apja halálát, mint illik, bosszulják meg, az ellenség maradékát mindenestől irtsák ki; ilyen áldozatot kér Theodorik szelleme, és nem ildomos, hogy Toulouse-ba addig visszatérjen, míg kegyes apját előbb ily módon meg nem engesztelte, nehogy méltatlannak találtassék az uralomra. Többen mondják, hogy Aëtiusnak, ha akarja, módjában lett volna Attilát maradék seregével végleg elpusztítani, azonban attól tartott, hogy ha a hunok serege megsemmisül, a vizigótok esetleg megváltoztatják a magatartásukat, és megint harcot kezdenek a rómaiakkal a hatalomért; (180) az is eszébe jutott, hogy a császári kegyet hun segítséggel nyerte vissza, továbbá tudta, hogy a meggyengült hun erők, pláne, hogy a hadművészetben járatlanok is, többé már nem lehetnek ártalmára. Hogy tehát a gótok elbizakodottságát ne növelje, nem engedte a szkíták maradékát megsemmisíteni. Thorismundot, aki apja halálának megtorlására áhítozott, hosszasan vigasztalta, és egyetértett azzal, hogy erről szentségtörés lenne megfeledkezni, de az apával régtől való és a fiúval is fennálló szíves barátságra hivatkozva őszinte szívvel arra figyelmeztette az ifjút, hogy van neki egy uralomra mohón áhítozó, korára, tehetségére nézve kiváló édestestvére is; igencsak félő, hogy míg ő, az elsőszülött, az apjáért való bosszúállással tölti az időt, az megkaparintja a királyságot, és őt törvényes méltóságából kitúrja; ezért úgy véli, elsősorban a saját érdekeivel kell törődnie, és szerezze meg a neki járó királyságot; ha ezt elmulasztja, és a harcot keresi, hát arra is gondoljon – hiszen a hadiszerencse nem szolgál mindennap egyformán –, hogy alulmarad az ellenséggel szemben, márpedig ha vereséget szenved, vagy ereje megfogyatkozik, az öccse által elfoglalt trónt nem tudja visszaszerezni; iparkodjon hát gyorsan, siessen országába, nehogy a fivére megelőzze. Thorismund jónak találja Aëtius tanácsát, abban a hiszemben, hogy mindezt az atyai szeretet diktálja neki; atyja testét elviszi Toulouse-ba, méltóságához illő temetést rendez, tiszteletére háromnapos halotti játékot tart. (185) Aëtius és az egész nép jelenlétében szónoklatban dicsőíti apját, mint mondják, e szavakkal:
Atyám sorsa arra tanított engem, vitéz fejedelmek, hogy az ember nem lehet minden tekintetben boldog, sőt, ha alaposabban megfontoljuk, nincs más e nyűgös életben, mint fájdalom, nyugtalanság, nyomorúság, és mennél feljebb emelkedünk a méltóságban, állásban, hatalomban, annál ridegebben uraskodik fölöttünk a szerencse. Későn szoktunk eszmélni, higgyetek nekem, és míg a nagyobb rang után kapkodva azt hisszük, hogy okosan járunk el, bizony, csak ostobák vagyunk. Mert az alacsony rendűeket és gyengéket, akiket szegényeknek tartunk, nálunk sokkalta boldogabbnak kell tekintenünk, hiszen nincsenek kiszolgáltatva annyi szenvedésnek, nem gyötri őket a mardosó nyugtalanság és égető vágyakozás, nem szenvednek annyi fájdalomtól, nincsenek kitéve annyi veszedelemnek, nem kell annyi bajtól félniük; ha érzik, hogy a halál közeleg, csakúgy nem rettegnek tőle, mint a nyomorból való szabadulástól, nem sápadoznak, hanem várják, hívják és sürgetik. Mi viszont, akiket kényelemben és élvezetek között neveltek, semmit sem tartunk rosszabbnak a halálnál, szakadatlan boldogság és jó szerencse után vágyakozunk, és ebben nevelkedve rosszkedvűen fogadjuk a váratlan szerencsétlenséget, és néha úgy elhisszük magunkat, hogy úgy gondoljuk, velünk, a jó sors édesgyermekeivel nem történhet semmi kellemetlenség. (190) Ó, halandók nyomorult és királyok még nyomorultabb állapota! Azt reméltem, jó atyám, hogy ma Aëtius kollégáddal együtt diadallal vonulsz be Toulouse-ba, hosszú díszmenetben hajtod a megbilincselt királyokat. És most, nem tudom, milyen végzet gonoszságából, diadalmenet helyett könnyes temetést kell rendeznem neked, nem örvendezhetünk a szokásos vidámsággal, vitézeid diadalmas taps és éljenzés helyett jajgatva sírni kényszerülnek. Volt olyan, aki fájdalmában tőrt szegezett a keblének, és nem habozott veled együtt leszállni az alvilágba, hogy amilyen hű társad volt a csatában, ugyanolyan kísérőd legyen a halálban is. Aëtius eszességével és a te bátorságoddal győztünk, jó atyám, de te nem élvezed győzelmed gyümölcsét. Aëtiusszal együtt megszabadítottál minket a haláltól és a szolgaságtól, de mi nem tudtunk téged megszabadítani a végzettől; az összes légió, amely most keservesen sirat, szemed láttára szeretett volna dicsekedni és ujjongani, de most kegyeletteljesen azon töpreng, vajon rólad vagy a győzelemről mondana-e le szívesebben. (195) Győzelmet szereztünk, vezérünket elvesztettük; hogyan nyerhetünk győzelmet győztes nélkül? Ó, én szerencsétlen, aki előtted keményen verekedtem, de a megszerzett győzelemnek nem örvendezhetek előtted! Nem mondhatjuk boldognak Aëtiust sem, az állam hű megmentőjét, aki kollégáját elveszítvén vele született szerénységében nem szívesen ünnepel. Ó, gonosz, gyűlölködő szerencse, aki jámbor szülémnek oly nagyon hízelegtél, és most hátat fordítva egyetlen pillanat alatt többet vettél el tőlünk, mint amennyi hasznot sok év alatt hoztál; a gótok királyi nemzetéből apát adtál, őt a hatalom csúcsára emelted, minden tettét dicsőséggel áldottad meg, a természettel szövetkezve gyönyörű gyermekekkel ajándékoztad meg; engedted, hogy a rómaiakkal együtt uralkodjon Galliában, méghozzá a narbonne-i Galliában, amely éghajlata és civilizációjának magasrendűsége következtében méltán helyezhető a föld minden más vidéke fölé, hadakozásban és a nép igazságos kormányzásában oly szerencséssé tetted őt, hogy a legnagyobb gót királyokkal, mint ezt, ha jóindulatú, bárki elismerheti, bátran vetélkedhetett. Mily nagy dicsőséget szereztél, atyám, a gótoknak, mindenki tudja, és mily nagy voltál, ékesszólóan bizonyítja, hogy minden hatalmasság vágyva vágyott szövetségedre és barátságodra. (200) A vad hunok naponta levelekkel, ajánlatokkal zaklattak, a vandálok, az alánok, a burgundok, a germánok nálad esdekeltek. Nemes lelkeddel óvtad a római birodalom tekintélyét. Tiszteltek az ázsiai meg a keleti népek. A hunok által elnyomott és rabságba hajtott osztrogótokat fel akartad szabadítani, és meg is tetted volna, ha a kegyetlen halál meg nem akadályoz. A bősz Attilát, aki isten ostorának neveztette magát, még keményebb ostorral sújtottad; levetted az igát a népek nyakáról. Aëtius kollégáddal együtt méltán mond téged minden légió az emberiség felszabadítójának, méltán Gallia királyának, a gótok legkegyesebb atyjuknak, az alánok és minden népek méltán hűséges patrónusuknak, a katonák méltán mondogatnak és emlegetnek téged legragyogóbb és legkegyelmesebb vezérükként. Titeket pedig, bajtársak, most a tőlem telhető legnagyobb nyomatékkal arra kérlek, hogy valamennyien öleljétek magatokhoz az elsőszülött Thorismundot ugyanazzal a hűséggel, szeretettel és becsületességgel, amellyel atyámat követtétek. Ezt követeli tőletek az ő irántatok tanúsított jósága, ezt az öröklés joga és minden igazság. (205) Ti is, öcséim, ha már a sors úgy parancsolta, hogy szerető atyánkat elveszítsük, igyekezzetek a virtus és a dicsőség felé, semmit se tegyetek, ami a királyi méltósággal ellenkezik. Szelleme semmi áldozatot sem vár szívesebben, mint hogy vetélkedjetek erényeivel, jó néven veszi, ha nemcsak felértek hozzá, de felül is múljátok, nem kér mást tőlünk, mint hogy egyetértésben, békén, dicsőségesen éljünk, és minden tekintetben az ő nyomdokát kövessük. Én pedig, akit a törvény meg a születés joga szólít, és a katonák üdvözölnek, ha királynak kívántok, nem azért, hogy egyedül parancsoljak, hiszen veletek akarok uralkodni, hanem hogy ne éljünk fejetlenül, és ne lássék úgy, mintha jogaimtól megfosztottak volna, sohasem fogom megengedni, hogy akár szolgálatban, akár kegyességben, akár szeretetben, akár jótéteményben megelőzzetek. Nem a magam, hanem a ti kedvetekért és a gótokért akarok uralkodni, a hatalmunk alá vetett többi népet pedig magam felől megnyugtatom. Ezért hát mindenekelőtt az egyetértésre és a szeretetre törekedjünk, testvéreim, akadályozzuk meg a lázadást és a törvénytiprást, vegyük tudomásul, hogy a közjóra születtünk. (210) Éjjel-nappal azon töprengünk, mit kíván a királyi méltóság; atyánk tettei mint példakép, folyton a szemünk előtt lebegnek, és nem tűrjük, hogy valamelyitek gyalázatot hozzon rá. Magamról pedig azt ígérhetem, hogy buzgón fogok őrködni méltóságotok és javatok felett, átvállalom az apai kötelességet, hogy azt, aki születésre és rangra nagyobb nálatok, emberségben, tettben, szívességben se tapasztaljátok kisebbnek, és ne vegyétek észre, hogy nincs apátok.
Aztán, mintegy a könnyek árjától elfulladva, véget vet a szónoklatnak. Thorismund beszéde után a zokogó katonák királlyá nyilvánítják őt, és a legmagasztalóbb jelzőket kiáltozzák. Theodorik testét Toulouse főtemplomában elhantolják, mint végrendeletében meghagyta. A katonák dús pénzjutalmat kapnak a fiától, fejenként harminc ezüst sestertiust osztottak ki. Uralkodása teljes egyetértésben, mindenki nagy reménye és várakozása közepette kezdődött. Aëtius észrevétlenül elbocsátotta a sereget, mivel a segédcsapatok a túl nagy tömeg miatt kieszközölték az engedélyt, hogy gyorsan távozhassanak.

De térjünk vissza Attilához, aki, miután úgy határozott, hogy serege kiegészítése végett hazamegy a Pannóniákba, mindent végigpusztít és lerombol, ami még megmaradt, a dicsőség legnagyszerűbb emlékművének a romot és üszköt tartván. Kész csoda, hogy e vadállati fejedelmen a szent emberek gyakran oly könnyen győzedelmeskedtek. Midőn a troyes-iakat támadta, hogy szokása szerint kiirtsa őket, Lupus, a város főpapja, szent életű férfiú, megtudva, hogy a kegyetlen ellenség közeledik, összehívta a papi gyülekezetet, és püspöki öltözetben Attila elé ment, és félelem nélkül megszólította: Te volnál az, aki eltörlöd a városokat és legázolod a népeket? Én vagyok, válaszolt Attila, a hunok királya és az isten ostora. Erre Lupus: Lépj be, uram és istenem szent és áldott ostora! Azzal megnyitva a kapukat, nagy örömmel bebocsátotta a királyt. Attilát lehengerelte ez az udvariasság, és a seregét oly kíméletesen vezette keresztül a városon, hogy egy csibének sem esett baja, mintha mindannyiukat isteni szellem fékezte volna; egyesek úgy mondják, hogy ez az ütközet előtt történt. (235) Lupus, az egybehangzó ítélet szerint szent életű férfi, ebben az időben élt; a leucusok nemzetségének e dicső tagja Pigniolát, Hiláriusz arles-i püspök húgát vette feleségül, házasságuk hetedik évében közös megegyezéssel elhatározták, hogy kegyelemben elválnak, mert így szorosabban kötődhetnek az isteni szerelemhez. Honoratus lérins-i püspök fölszentelte, egy év múlva visszatért Troyes-ba, egész örökségét szétosztotta Krisztus szegényei között, életszentsége miatt akarata ellenére püspökséget ruháztak rá, és a legönzetlenebbül irányította a papi testületet. Két év múlva szent zarándoklatra vágyva az istennek kedves Germanusszal Britanniába ment, ahol számos csodát művelt, és sok embert térített az igaz hitre. Visszatérte után, mikor – mint az előbb elmondtuk – a hunok serege egész Galliára rátört, a síkságon fekvő, sem fegyverrel, sem fallal nem védett városát isteni segédlettel megmentette. Isten igéjével meggyógyított egy béna asszonyt, megszabadított egy démontól megszállt leányt; sokat meggyógyított különböző betegségekből. (240) Böjtöléssel és sanyargatással fenyítette a testét, sohasem feküdt ágyba, az asztalon, feje alatt egy kővel aludt. Megelégedett egy szál köntössel, mely alatt mindig durva szőringet viselt. Hogy ifjú testét megőrizze a tüzes vágyakozástól, folyvást két-két napos koplalással sanyargatta, reggelivel soha sem frissítette föl, táplálék helyett szent ritmusokkal szokta kielégíteni. Keveset aludt, helyette állandóan imádkozott. Végül püspökségének ötvenkettedik évében elszunnyadt az úrban, és az istenek közé iktatták. Lupusról ennyit.

Kapcsolódó írások :














(remélem világos, hogy ez a bejegyzés nem az emberevő szkítákról szól. )

2011. december 16., péntek

Elég az elhangolásból, avagy 440hz helyett vissza a természetes 432hz-hez!

Sokunkban felvetődött már, hogy az emberiséget irányítani szándékozó háttérhatalom aljas eszközökkeligyekszik az embert szellemileg visszafogni, visszafejleszteni, vagy abszurd esetben teljesen lebutítani állatiasrabszolga szintre, a kontrollálás érdekében. Ennek jelei az élet szinte minden területén tetten érhetőek, a teljesség igénye nélkül csak néhány példa:

- szellemi visszafejlesztés a média segítségével (elhallgatott hírek, buta műsorok, stb.)
- tudatmódosítás („oktatás”, erős manipuláció a reklámokban, hírekben, HAARP stb.)
- élelmiszermérgezés (azok vagyunk, amit megeszünk, sok-sok E betűs szám…)
- immunrendszer mérgezés (gyógyszermaffia, oltások, fogkrém fluor-idegméreg, stb.)
- anyanyelvtörlés (latin, később angol, majd még később „windows” világnyelv erőltetése)
- történelemhamisítás

Fentiek már vélhetően nem szorulnak különösebb bizonyításra, elég csak szétnéznünk az életünkben, viszont „uraink” sajnos még mindig tartogatnak meglepetéseket. A fentieken túl ugyanis egy egyre inkább elterjedt vélemény szerint létezik egy még ezeknél is alattomosabb, észrevehetetlen fegyver, amit bevetettek ellenünk, mégpedig a frekvenciamódosítást.

 

Ugyanis az a helyzet emberek, hogy mi mind félre vagyunk kollektíve hangoltatva.
Idézek egy, a témába vágó cikkből:
A modern társadalomban élők egyre kevésbé fogadják el az ő személyes megítélésük felett álló és attól független szabályok létezését. Persze ez nem fog azon változtatni, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk a természet törvényeit, biztos mi húzzuk a rövidebbet. A zene mostanában már csak egy fogyasztási cikk, ömlesztik is ránk tonnaszám, szinte elmenekülni sem lehet előle
A baj mindössze annyi, hogy ezt is teletömik mindenféle „E” számokkal, térfogatnövelővel, állagjavítóval, adalékanyagokkal, hogy tetszetős legyen, és ezért azt gondoljuk róla, hogy jó zene még akkor is, ha teljesen üres, vagy ami még ennél is rosszabb, ha tele van a személyiségünket pusztító dolgokkal.
Az ókori görögök számára a helyesen megkomponált zene, amelyben minden egyes hangnak önálló értéke és tartalma volt ezzel szemben nagyon komoly erkölcsi értékkel rendelkezett, mert képes volt arra, hogy a hallgató jellemét fejlessze. A középkor óta elterjedt zenei felfogás szerint viszont a zene hatását mindössze a hangok egymáshoz való viszonya határozza meg, nem pedig a megszólaló hangok magassága önmagában.

Részben ennek a megközelítésnek volt az eredménye, hogy a normál „A” hang annyiszor és olyan tág határok között változott a történelem folyamán. Néhány példa erre: az 1720-ból származó angol hangolósíp a normál „A” hangot 380 Hz-en határozza meg, ezzel szemben azok az orgonák, amelyeken Johann Sebastian Bach játszott Hamburgban vagy Weimarban 480 Hz-es normál „A” hanghoz voltak hangolva. A tizenkilencedik század elején erős tendencia alakult ki a normál “A” fokozatos emelése irányában. Ezt a folyamatot végül az énekesek tiltakozásának hatására 1859 február 16-án a francia kormány egy törvény kibocsájtásával állította meg, amelyben a normál “A” hangot 435 Hz-en rögzítették, és diapason normal néven vált ismertté Franciaországon kívül is. Ebből a normál “A” hangból egy 258.65 Hz-es “C” hang származik, aminek egy alternatívája az úgynevezett filozófus hangolás, amelyben ez a “C” hang 256 Hz. Ehhez a “C” hanghoz egy 432 Hz-es “A” hang tartozik. 1884-ben Giuseppe Verdi írt egy levelet az Olasz Állami Zenei Bizottságnak, amelyben kéri tőlük a normál “A” hang 432 Hz-en történő rögzítését, amit matematikai okok miatt tartott szükségesnek és annak ellenére, hogy nem járt sikerrel a kérése, ő saját maga ezt a 432 Hz-es hangolást használta. Ezt a hangolást azóta is Verdi-hangolásként ismerik. Ez utóbbi hangolás nagyon kényelmes hiszen a 256 a kettes szám nyolcadik hatványa, ezért minden oktávban egész szám a “C” hang frekvenciája, de erről a hangolásról később részletesen is beszélek.  
A normál “A” hang története persze folytatódott.

Anélkül, hogy ebből a cikkből a titkos Illuminati körök világuralmi törekvéseit leleplező írás kerekedne talán érdemes megemlíteni azt a konferenciát 1939-ben, amelyiken a normál “A” hangot 440 Hz-re módosították. Az egyik szervező és a módosítás javaslója is Joseph Goebbels náci propagandaminiszter volt. A javaslatot több tízezer zenész tiltakozó petíciója ellenére elfogadták és 1955 óta ISO szabvány. 

Felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán jelentősége annak, hogy milyen hangmagasságot választunk referenciaként. Ha van ennek valamilyen hatása, akkor az milyen és hogyan vizsgálható? A következőkben egyrészt néhány figyelemreméltó adatot szeretnék felsorolni, ezenkívül egy különleges kísérletet, amelyikben a különböző hangmagasságok hatását értékelték. 
Az agy a hétköznapi gondolkodás folyamata közben 14 és 40 Hz közötti frekvencián bocsájt ki hullámokat, ez azonban csak bizonyos típusú dendritek működésének az eredménye, amelyek a domináns agyféltekében találhatók. Amennyiben a két agyfélteke működését 8 Hz-en tudjuk egymással szinkronizálni, akkor egy harmonikus működést érünk el, amelyben maximalizálni tudjuk az információ áramlást a két agyfélteke között. Erről agykontrollosok és meditációt gyakorlók tudnak a legtöbbet. Ezenkívül a DNS másolási frekvenciája és a Föld alap rezonanciája is 8 Hz. Ez utóbbit Schumann rezgésként ismerik, amelyik egy globális elektromágneses rezgés a Föld felszíne és az ionoszféra között. A zene alapvető eleme különböző hangok harmonikus összecsengése.

Amennyiben a zene alapja a korábban említett 256 Hz-es “C” hang, amelyik nem más mint a 8 Hz-es természetes frekvenciáknak öt oktávval magasabb felharmonikusa, akkor a zene amit hallgatunk, összhangban lesz ezekkel a testünket és környezetünket felépítő rezgésekkel és segíteni fog abban, hogy harmóniába kerüljünk saját magunkkal és a minket körülvevő világgal, sőt még az egészségünk megőrzéséhez is hozzájárul, ami nem más mint a testünk harmonikus működése. Ezzel szemben, ha a referenciapontunk 440 Hz, akkor függetlenül attól, hogy milyen stílusú zenét csinál, vagy hallgat valaki, mindenképpen egy disszonanciát hoz létre a zene és önmaga, valamint a természet között. Ez a hatás nem csak a zenei stílustól független, hanem még attól is, hogy milyen hangközrendszert építünk fel erre a frekvenciára. Ez a disszonancia pedig gyengít minket fizikailag és mentálisan is, aminek következtében könnyebben irányíthatóvá és kihasználhatóvá válunk. Ez megmagyarázhatja, hogy olyanok akiknek hatalom van a kezében és fizikailag valamint mentálisan is uralni akarnak minket, mint pl. a korábban említett Joseph Goebbels, miért mutatnak egyáltalán érdeklődést a hangolás kérdése iránt.

Ha körülnézünk a világban, akkor azt is láthatjuk, hogy a népi hangszerek származási helyüktől függetlenül követik a fentebb említett természetes frekvenciákat. Egy Koreából származó furulya hangjainak frekvenciái például a következők voltak: 597.2 Hz, 651.6 Hz, 716.8 Hz, 796.4 Hz, 896 Hz, 1024 Hz,1102.4 Hz, 1194.4 Hz. A furulya hatodik hangja egy “C” hang, amelyik a 256 Hz-es “C” hangnál két oktávval magasabb. Egy másik furulya alaphangja, amit Etiópiában vettek meg egy pásztorfiútól 512 Hz volt. Hasonló hangszereket találtak Görögországban vagy Közép-Amerikában is.  A 256 Hz-es “C” hangra, vagyis 432 Hz-es “A” hangra történő hangolás tehát az emberi természetből adódó hangolás. Az is érdekes tény, hogy még a modern orvostudomány is sokféle diagnosztikai és terápiás céllal használ különböző hangvillákat, amelyek frekvenciája a kettes szám valamelyik hatványa, 64 Hz-től 4096 Hz-ig. A hanggal történő gyógyítás egyébként évezredek óta ismert, használhatnak hozzá hangvillákat, speciális hangolt edényeket, hangszereket vagy mantrákat. Indiában még most is élnek olyan mantra-gyógyítók, akik képesek még a kígyómarást is kezelni.
Annak megállapítására, hogy milyen módon befolyásolják a gondolkodásunkat és érzelmeinket a különböző hangmagasságok, pontosabban az hogy milyen hangmagasságot választunk a hangrendszerünk referencia pontjának, komoly vizsgálatokat végeztek az Egyesült Államokban, Olaszországban, Németországban és Svájcban összesen több ezer ember részvételével és közel húsz éven keresztül. A kísérlet maga igazán egyszerű volt. A résztvevőknek két pár különböző hangról kellett leírást adniuk. A hangok megszólaltatásához először két monokordot használtak, az egyik húr 128 Hz-re a másik pedig 130.828 Hz-re volt hangolva. Mindkét hang egy “C” hang, de az első a korábban említett filozófus hangolásban, a második pedig a 440 Hz-es normál “A” hanghoz viszonyítva. A második összehasonlításban egy 216 Hz-es és egy 220 Hz-es “A” hang szerepelt. A két hang megszólaltatását annyiszor ismételték meg, ahányszor azt a vizsgálatban résztvevő személyek kérték, a lejátszás sorrendjét pedig váltogatták. A hallgatóknak mindössze annyit mondtak, hogy két különböző hangot fognak hallani, amelyek közül az egyik magasabb, a másik pedig alacsonyabb, de a hangmagassággal nem kell törődniük, hanem próbáljanak arra összpontosítani, hogy a két hangnak van-e valamilyen belső jellege, és hogy ez a tulajdonság azonos-e, vagy különböző a két hang esetében. Ezt a kísérletet később elvégezték fuvolákkal, hegedűkkel, zongorákkal is, sőt azt is váltogatták, hogy ugyanabból a hangszerből egyszer egy tanuló kategóriájút máskor pedig egy kiemelkedő minőségűt használtak, annak érdekében, hogy kiderüljön vajon  a megszólaltatás módja okoz-e valamilyen eltérést abban, ahogy a hallgatók értékelnek egy hangot. A vizsgálat sok évig tartó számtalan ismétlése után azonban a kutatók egy nagyon egységes és meglepő eredményre jutottak. Nézzük át röviden a négy hang által keltett benyomásokat és érzéseket a több ezer hallgató leírásainak összegzése után:
220 Hz-es “A” hang: 3-8 %-a hallgatóknak azt mondta, hogy szépnek és stimuláló hatásúnaknak találta, 90 % felett volt viszont azoknak az aránya, akik azt mondták, hogy kényelmetlennek, nyomasztónak, elnyomónak, irritálónak vagy agresszívnek találták. Számukra ez a hang olyan volt, ami szinte fájdalmat okoz a belső fülben és a külsődleges szépség mögött, mintha egy tőrrel döfnék meg őket.
216 Hz-es A hang: 3-8 %-a hallgatóknak azt mondta hogy személytelennek hangzott számukra, ezzel szemben 90 % felett volt azoknak az aránya akik a pontos, teljes, békés, tiszta jelzőkkel írták le. Sokan úgy fogalmaztak, hogy ez a hang elégedettséggel töltötte el őket, sőt olyanok is, akik szerint a naphoz hasonlóan fénnyel teli volt.
130.828 Hz-es C hang: 3-8 %-a a hallgatóknak ezt a hangot boldognak, dallamosnak és fényesnek írta le, de 90 % felett volt azoknak az aránya, akik a következő jelzőket használták: harapós, irritáló, kellemetlen, kissé orrhangú, olyan, mintha valaki egy táblát kaparna a körmével, beszűkít, összeszorít, egy olyan réteget tesz az ember mellkasára, amit át kell törnie, hogy lélegezni tudjon, feszültséget okoz, belefúródik az emberbe és a saját ritmusa ellen megy, idegessé tesz, vésztjósló.
128 Hz-es “C” hang a hallgatók 3-8 %-a számára kérdésekre ösztönző, kissé nyugtalanító volt azonban 90%-uk ilyen leírásokat adott: az emberi lényhez tartozik, sok teret ad, békésnek, kellemesnek és teljesnek hangzik, harmóniában van az emberrel, ezt hallva az ember kiegyenesedhet és szabadon és mélyen lélegezhet, bizalmat ébreszt, olyan mintha a szívben visszacsengene, olyan mintha mindennek az alapja lenne mégis teljesen szabadon hagyja az embert.
Ha azt is számításba vesszük, hogy sok hallgatónak nehéz volt az érzéseit szavakba foglalni a 90 % feletti hasonlóság a leírásaikban igen figyelemreméltó. Ezt az arányt nem befolyásolta sem a megszólaló hangszer fajtája, sem pedig minőségi színvonala. A kíséletek alatt azonban még egy nagyon fontos megfigyelést tettek a kutatók. Elektromosan megszólaltatott hangokkal a vizsgálatot nem lehetett elvégezni. Ez nem csak szintetizált hangokra vonatkozott, hanem még akusztikus hangszerek elektromosan erősített hangjára, vagy hangfelvételekre is, nem azért mert az így megszólaló hangok frekvenciái nem ugyanazt a hatást keltik bennünk, hanem azért, mert sokkal kevésbé tudatosíthatóvá válnak ezek a hatások. Viszont, amikor lassan, szinte kizárólag erősített zenét és felvételeket hallgatunk, mindazok a hatások, amelyek kedvezőtlenül befolyásolják személyiségünket, feszültséget és bizonytalanságot keltenek bennünk, saját természetünk vagy egymás ellen hangolnak minket, vagy akár még az egészségünket is rombolják, még sokkal veszélyesebbek, ha rejtve maradnak. A zenészek felelőssége egyértelmű ebben a helyzetben, de ők azok, akik a legkönnyebben tehetnek is azért, hogy ez a helyzet megváltozzon. Még a zenészeknél is sokkal nagyobb felelősség terheli azonban a zenét oktatókat, és azokat, akik az oktatási rendszereket alakítják ki, hiszen rajtuk múlik, hogy az emberek általában tudnak-e, vagy tudhatnak-e ezekről hatásokról aminek egyre nagyobb mértékben ki vannak téve. Elgondolkozhatunk azon, hogy mit is jelent jól behangolva lenni. Ez csak annyi lenne, hogy egy hangszer önmagában, vagy más hasonlóan hangolt hangszerekkel együtt nem tűnik disszonánsnak? Vagy akkor vagyunk jól hangolva, ha egy erősen megkérdőjelezhető eredetű nemzetközi szabvány szerint hangolunk be?  Vagy akkor vagyunk jól hangolva, ha megismerjük a minket körülvevő és ugyanakkor bennünk is jelenlévő természetet és a zenénket úgy építjük fel, hogy ezzel legyen összhangban?”



Szóval úgy néz ki a helyzet, hogy 1939-ban a náci Joseph Goebbels ajánlásával került be a nemzetközi standardok közé a 440hz referenciapontú hangolás. Azóta a megjelenő zenék nagy része fel van erre tuningolva, lemezkiadóknak, zenészeknek kötelező! És hogy ez milyen hatást váltott ki? Nézzünk csak szét, mekkora a káosz az emberek fejében...
Ne tévesszen meg senkit, hogy itt valakik a "náci Goebels" nyakába akarják varrni ezt az ügyet, (ez nyílvánvalóan egy elterelő szál, még ha a tények szerint igaz is), hanem az itt a lényeg, hogy megint találtunk egy területet, ahol átbsztak minket a palánkon! És még csodálkozunk, hogy ekkora a káosz az emberek többségében, amikor még a pihentetésre szánt zenében sem találhatják meg a nyugalmukat, mert az azokban lévő rezgések nincsenek összhangban a dobhártyánkkal.
Ajánlatos a témát érdeklőknek ezen oldal tanulmányozása:

De azért nehogy azt higgyük, hogy a zenész társadalom szó nélkül tűrte ezt a természetellenes disszonáns hangolást. Azok, akik nem voltak hajlandóak behódolni, nos, itt egy lista…
http://www.youtube.com/watch?v=HYUBz0wZGLk&feature=player_detailpage#t=201s

Úgy látni azért az internet tele van az ezzel a témával foglalkozók gondolataival, pl. ajánlok egy kis dokumentumfilmet megnézésre:

The Cosmic 432 & The Musical Conspiracy - Part 1


Érdemes elolvasni a henrymakow-on lévő cikket a témában:

Komoly kutatásokat is végeztek azzal kapcsolatban, hogy a hangok hogyan befolyásolják az anyagot. A különböző magasságú hangok gyönyörű, természetes, organikus formákat alkotnak (pl. vaslemezre szórt homokkal, vagy liszttel):

Cymatics - Bringing Matter To Life With Sound (Part 1 of 3)


Egyáltalán nem mindegy hogyan reagál az „anyag” az őt elérő frekvenciákra.

Cymatic experiment


David Icke is foglalkozott a témával:

Sound Vibration Creates Form ( David Icke )


Szó mi szó tele a net a harmónikus 432 és a "standard" 440 hz közötti különbséggel.
Ennél például határozottan érződik, hogy a 432 hz-nél a "helyükre kerülnek" a hangok.
432Hz Experiment

A nemzetközileg elfogadott szabvány szerint tehát minden zenei mű úgy jelenik meg ~6 évtizede, hogy az "A" hang 4. oktávja 440hz-re van hangolva a természetes 432 helyett. Ezáltal a skála MINDEN hangja feljebb lett tuningolva az egész zenei műben, olyan frekvenciákra, amelyik az emberi fül dobhártyájának nem kedves, disszonáns rezgéseket ad.
Fentiek ismeretében talán nem állunk messze az igazságtól, hogy kijelentsük: a világegyetem nagyon leegyszerűsítve nem áll másból mint energiából, ami fényből és hangból tevődik össze. Ezek után ugye nem is olyan nehéz elhinni, hogy ez a frekvencia-tuningolási ügy ugyanúgy tökéletesen beleillik a káoszteremtési tervbe, aminek sok elemét már megfejtettük? Ezek a háttérerők már minden szinten belenyúltak az emberi életbe, lebutítva, összezavarva azt, miért tettek volna kivételt a „hangokkal”?
Nincs az a "bíróság", amelyik felmenthetné ezeket a tett(v)eseket!

Lehet, hogy vannak, akik szerint ez a 432 Hz-es hisztéria  egy komplett  baromság, figyelemelterelés, vagy esetleg valami new age-es marhaság.
Laikusok mondhatnák, hogy bármelyik zeneművet -  példának okáért  Csajkovszkij  B-moll zongoraversenyét - a skála  bármelyik  hangjáról el lehet kezdeni, és egyértelmű lesz, hogy a kezdőhang  a meghatározó,  mert  a második  és az összes többi hang  az elsőnek a függvénye, tekintve hogy egy zenedarab  tulajdonképpen  frekvenciakülönbségek  együttese.
Vagyis a fent említett zeneművet  akár D-ről vagy  G-ről is kezdhetem, mert a további hangok az elsőhöz  viszonyulnak  csupán, nem? Ez éppen olyan, mintha egy léckerítést  fél méterrel arrébb tesz az ember, vagyis a lécek egymás közötti távolsága  semmit sem fog változni, csupán  a kerítés helyzete.
Vagy még sem ez a helyzet??

Tudni kell, hogy a 432Hz-es és a 440Hz-es hangolás közötti különbség nem egy egész hang, nem is egy félhang, hanem még annál is kisebb! Matematikailag egészen apró különbségről van szó! Most kérdezhetnénk joggal, hogy miért számít egy alig negyedhangnyi különbség, de inkább visszakérdezek:
Számít-e, hogy a tudatmódosító reklámokat az agyunk befogadóképességéhez közelálló frekvencián sugározzák? Számít-e az, hogy a HAARP-al sugárzott hangulatbefolyásoló hullámokat milyen amplitúdóval és milyen frekvenciával nyomatják az emberek fejére?

Még szép, hogy számítanak! Ezek, a tudósaik révén tökéletesen tisztában vannak matematikailag vele, hogy az emberek fizikai testének mi esik jól és mi nem!
Nem a léckerítést tették arrébb 8 cm-el, hanem egy teljesen másik léckerítést kaptunk, mint amire vágytunk, csak nem tudunk róla!

Itt nem arról van szó, hogy a "gyári", azaz teremtett "A" (lá) hangból tuningolás után "C" (dó) hang lett, hanem arról, hogy valakiket ismét rajtakaptunk amint belebarmolnak a teremtés rendjébe. Ugyanis a régebben gyártott természetes élő (!) hangszerek mind úgy vannak finomhangolva, hogy harmóniában legyenek a természet, a Föld rezgéseivel, ezáltal az emberi érzékeléssel is. A 440hz-re hangolt és sugárzott zenék nincsenek összhangban a világegyetem rezgéseivel, sem az emberi szervezet felépítésével.
A 440Hz-es hangolású zene disszonáns, azaz pusztító. Csak észrevétlenül pusztít (tudat alatt nyugtalanít, zavar).

Ha számtani példával akarjuk igazolni a fentieket, akkor a következőt látjuk:
A természetes számsor: 1, 2, 3, 4 ... ezt nem igazán írhatjuk kizárólag emberi kitalációnak, mert ha kimegy az ember az erdőbe és elkezdi számolni a fákat, akkor is ez jön ki: 1, 2, 3...
Na most, valakik egyszer eldöntötték, hogy a nemzetközileg elfogadott számsor az ne a fenti legyen, hanem ez:
1,0776 ;  2,155 ;  3,232 ;  4,310 ...
Az agyunk ugyan képes számolni a fenti számrendszerben is, hisz ezek is létező számok, de mondjátok meg, melyik számrendszerrel lesznek nehézségeink? :)

Döntsétek el.

TT

2011. december 13., kedd

UFÓK márpedig nincsenek!


A Fehér Ház (White House) nemrég két hallatlanul nyers és provokatív petíciót kapott a nyílvános ’WE the PEOPLE” fórumon, ahol bármelyik regisztrált állampolgár felteheti kérdéseit az amerikai kormányhoz (30 napon belül 5000 aláírás kell a hivatalos válasz eléréséhez). A petíciók címe:

„Immediately disclose the government’s knowledge of and communications with extraterrestrial beings”
formally acknowledge an extraterrestrial presence engaging the human race”

Ami nagyjából annyit tesz:
„Azonnal tegyék nyílvánossá a kormány tudását és kommunikációját a földönkívüli jelenléttel kapcsolatban”, illetve „Hivatalos elismerése az emberi fajjal folytatott (folyamatos) földönkívüli jelenlétnek”.

A petícióra – sokak meglepetésére – hivatalos válasz is érkezett, igaz egy alacsony beosztású hivatalnoktól. Ami viszont nem volt meglepő, az a szokásos tagadás és mellébeszélés. Íme:

Amit kiemelnék belőle, az a kizárólagosság: „Az USA kormányának nincsen bizonyítéka, hogy bármilyen élet létezne bolygónkon kívül, illetve, hogy földönkívüliek kapcsolatba kerültek-e valaha is az emberi faj bármelyik egyedével”.

Ezek után a jó szándéktól vezérelve – illetve, hogy az elköltött adódollároknak valami indoka is legyen – tájékoztatnak minket a folyamatban lévő kutatási programjaikról; SETI, Kepler, Mars tudományos laboratórium, melyek hivatottak többek között a fenti kérdéseket is kutatni.
A „nesze semmi fogd meg jól, és még azt is tagadom” válasz igazi média vihart kavart, és csak még jobban megerősíthette a kormány-szkeptikusokat abbéli álláspontjukban, hogy a szövetségi kormány
-         tud valamit
-         titkolja (fogva van a keze)
Ezek után már talán csak azon érdemes elgondolkodnunk nekünk hétköznapi fogyasztóknak, hogy az Obama Adminisztráció vajon miért érezte fontosnak válaszolni erre a kérdésre éppen most? Tán csak nem a kormánynak korábban dolgozó, de ma már egyre több helyen nyilatkozgató nyugdíjas tisztek, kutatók, ügynökök miatt kellett ez a gyors válasz, mert 40 év után lejárt a titoktartási kötelezettség?

Bővebben:


Ám a történet itt nem állt meg!
Szerencsére a petíció mögött álló egyik szervezet - The Paradigm Research Group – nem nyugodott bele az alacsony beosztású hivatalnok válaszába, ezért újabb még nagyobb szabású petíciókat szerveztek. Hogy ezek az amerikaiak mikre nem ráérnek? :)

Itt az új petíció a titkosítások feloldására:

És talán nem meglepő, hogy a titkosított dokumentumok között feltűnik egy Rockefeller…

TT

2011. december 11., vasárnap

Szent Márton és Ányos

A karácsony közeledtével emlékezzünk meg két szentéletű emberről akikről mostanában kevés szó esik, ellenben fontos őket megemlítenünk mivel a történelmi kitekintés folyamán szó lesz még róluk.

Szent Márton


Severus azt mondja, hogy Márton a pannóniai Sabaria városkában született, Paviában nevelkedett, magas rangú, bár nem igaz hitű szülőktől származott. Az apja katonai tribunus volt; ő maga gyermekkorától először Constantius, majd Julianus császár alatt katonáskodott, jóllehet akarata ellenére, mert kölyökkorától a jóságos és mindenható Krisztus zsoldjában szeretett volna szolgálni. De amikor császári parancsra a veteránok fiainak be kellett állniuk a seregbe, őt erővel hadi szolgálatra kényszerítették. Bajtársai iránt csodálatosan jó, hallatlanul kedves volt, türelme és embersége páratlan. Megkeresztelkedése előtt három évig katonáskodott, mely idő alatt mindent a legnagyobb jámborsággal művelt, úgyhogy zsoldjából a napi élelmen kívül semmit sem tartott meg magának. (140) Amiens kapujánál dühöngő télben egy ruhátlan szegény láttán köpenyét kardjával kettévágta, és ráterítette. A következő éjjelen álmában feltűnt előtte a megváltó Krisztus, azzal a ruhadarabbal takarva, amelyet ő a didergő koldusnak jószívűen odaadott, és így szólt: A hitben újonc Márton ezzel a ruhával takart be engem. 18 éves korában részesült a keresztségben. Amikor a barbárok elözönlötték a Galliákat, Julianus sereget gyűjtött, és Worms városánál a katonáknak pénzt meg ajándékot osztott, ő a fizetséget meg az ajándékot visszautasította, és a császár fenyegetésére sem változtatta meg a szándékát, mert meg akarta tartani azt a jogát, hogy nemesebb szolgálatot vállalhasson. Mihelyt a földi katonaságtól megszabadult, azonnal fölkereste a szent életű Hiláriusz poitiers-i püspököt, aki exorcistává tette őt; álombéli intésre felkereste a szüleit; útközben egy rablót megtérített a hitre és a jámbor életre. Amikor Milánó mellett haladt el, emberi alakban egy démon jelent meg neki, akit szent igével elűzött. Anyját az igaz hitre térítette, műveletlen és faragatlan apjáról lemondott. Midőn az ariánus eretnekség szinte az egész niyricumot megfertőzte, és a beszennyezett papi testületben szónokoltak, őt nyilvánosan megvesszőzték és gyalázattal illették. (145) Itáliába visszatérve megtudta, hogy Hiláriuszt az eretnekek száműzték, ekkor Milánóban megállt, és egy kolostort alapított magának. Innen Auxentiusnak, az ariánusok főnökének pártja elüldözte, Albengo-szigetre húzódott, ahol gyökereken és füveken tengette az életét; tapasztalatlanságában gyakran evett hunyort, azonban a méreg ártalmát imádsággal tápláló erővé változtatta. Amikor Hiláriusz lehetőséget kapott a visszatérésre, Rómában találkozni szeretett volna vele, de mert nem találta, a nyomába eredt; az szívélyesen fogadta, és a város közelében egy kolostort alapított magának. Egy hitújonc felkereste őt, hogy tanítványai között nevelkedjék, majd távollétében meghalt, ő pedig hazatérve életre keltette. Lupicinus Honoratus szolgáját, aki kötéllel vetett véget az életének, feltámasztotta a halálból. Végül akarata ellenére mégkapta a tours-i püspökséget. Püspöksége idején a tömeg ellene támadt, mire a harmadik mérföldkőnél keresett egy magányos helyet, amelyet egy oldalról hegység, más oldalról a Loire folyó kerített be, és csak egyetlen, szűk úton volt elérhető. (150) Itt a vele levő nyolcvan pappal kollégiumot állított fel, s megtiltotta nekik a hús és a bor fogyasztását. A kényelmes ruhát bűnnek tartotta; teveszőr inget szokott viselni. Kolostora közelében volt egy hely, amelyet az emberek tévedésből szentnek tartottak, ezt felkereste, megtisztította, és profán hellyé nyilvánította. Egy rabló dacos és megátalkodott kísértetét rákényszerítette, hogy nyilvánosan megszólaljon. Ledöntött egy ősi oltárt, és a népet megszabadította a babonás tévelygéstől. Egy faluban lerombolt egy igen régi templomot, majd a szomszédos fenyőhöz ment, és a pap meg a hitetlen tömeg tiltakozása ellenére kivágta; a fa feléje dőlt, ő rezzenéstelenül állt, várva, hogy lezuhanjon, és amikor az nagy recsegéssel ledőlt, csupán az üdvösség jelével félrehárította, mely csoda révén igaz hitre térítette a tömeget. Midőn Aquitániában még kevés ember, mondhatni senki sem hallotta Krisztus nevét, Gallia zömét megvilágította az igaz hittel, a régi pogányságot kiirtotta, mindenfelé szent templomokat alapított. Tűzvészeket sokszor fékezett meg. Egy Libourne nevű faluban le akarta bontatni a pogány templomot, az istentelen tömeg azonban gyalázattal elkergette. Isten segítségéért fohászkodott, majd visszament két angyallal, az ősi épületet ledöntötte, a bálványokat mindenki szeme láttára összetörte, mely látványra az egész sokaság megtért az igaz hitre. (155) A haeduusok falujában a pogány tömeg tiltakozása ellenére lerontott egy ősi szentélyt, hogy hamis hitüktől megszabadítsa őket, sokan kivont karddal rontottak rá, akiket csodaképpen visszavert és isteni erővel legyőzött. Trierben egy súlyos bénasággal gyötrődő lányt kigyógyított. Tetradius helytartói tisztviselő szolgáját megszabadította a belé bújt ördögtől. Ugyanezen városban egy szakácsból is kiűzte a démonokat. Párizsba érkezve a kapunál szembetalálkozott egy leprással, akit a tömeg szeme előtt egyetlen csókkal megtisztított. Arborius leányát, akit negyednapos hideglelés gyötört, egy levéllel meggyógyította. Vezeklőövének bojtja, ha hittel érintették, számos betegséget űzött el. Paulinust, akinek a szemét nád szúrta ki, fájdalmától megváltotta. Márton egy létráról lepottyanva sok sérülést szenvedett, a következő éjjelen egy angyal összetört testének kék foltjait gyógyító kenőccsel kente be, úgyhogy másnap már semmi fájdalmat sem érzett. Midőn a bősz természetű, a polgárháborúban aratott győzelemtől elkapatott Maximus császárt több püspök fölkereste, és a fejedelem körüli szolgai hízelgéssel megbélyegezte magát, egyedül Márton őrizte meg az apostoli méltóságot, ő ugyanis, ha valakiért kénytelen volt kérni valamit a királytól, inkább parancsolt neki, mint könyörgött. (160) A fejedelem lakomára szóló meghívását visszautasította, mondván, hogy nem lehet asztaltársa annak, aki két császárt fosztott meg, egyet országától, egyet életétől. Maximus azzal mentegetőzött, hogy az uralmat nem önként vette fel, hanem a katonák erőltették rá a feladatot, hogy az országot fegyverrel védje meg, és ezt nem tartja ellentétesnek az isten akaratával, hiszen hihetetlen sikerrel szerezte meg a győzelmet, ellenségei közül pedig senki sem halt meg másképp, mint csatában, erre megbékélt vele és engedett. A meghívásra megjelent a császár ebédjén, amelyen az igazságszerető Aevodius konzul és helytartó is részt vett; Maximus utasítására a szolga serleget nyújtott neki, hogy majd az ő jobbjából vegye át azt, Márton ivott, majd egyik papjának adta át, mintha senkit sem tartana annál méltóbbnak arra, hogy utána igyék; az asztaltársak nem ok nélkül csodálkoztak ezen. Maximusnak előre megmondta, hogy ha terve szerint elmegy Itáliába, hogy Valentinianusszal megütközzék, az első összecsapásban győzelmet szerez, de rövid idő múlva meghal, amit az események menete igazolt is, amennyiben Valentínianus az első ütközetből megfutott, egy év múlva pedig erejét összeszedve Aquileia falai között elfogta és megölte Maximust. Tudni való, hogy Mártont angyalok társaságában látták, az ördögökkel viszont többször megküzdött; tudniillik az ő szeme elől nem tudtak elrejtőzni, Mártont nagyon gyakran zaklatták zsivajgásukkal, mert ármányaikkal nem tudták becsapni. (165) Az ördögök minden szemfényvesztését meghiúsította. Volt egy Anatolius nevű ifjú, valójában álruhás ördög, aki szerzetesnek adva ki magát alázatosságot és ártatlanságot színlelt, és lebeszélte a szerzeteseket arról, hogy Mártonnak hitelt adjanak, azt állította, hogy istentől angyalok révén egy fehér palástot kapott, ezt Márton szentsége leleplezte. Egy éjszaka az ördög Krisztus képében jelent meg Márton előtt, ő megcsúfolta, és az füstként szállt el. Beszédében igen-igen komoly és hallatlanul méltóságteljes volt, az írás problémáinak fejtegetésében roppant szenvedélyes, hatásos, készséges és fürge; isteni alázat világolt benne. Amely napon a nagy tudású Severust fogadta, a saját kezével vitt neki vizet, és estére megmosta a lábát. Gondolatai mindig az ég felé törtek, önmérséklete hallatlan, állhatatossága hihetetlen, mértékletessége ritka volt, és egy pillanatra sem pihent az isten művében. Egyetlen óra és perc sem telt el, amelyet ne töltött volna imával vagy olvasással. Senkit sem ítélt meg, és senkit sem kárhoztatott. Sértésre nem emlékezett, sőt, minden bántalmat elfeledve állandóan lobogott az isteni és emberi jóságtól. Sohasem látták haragosnak, indulatosnak, bánatosnak vagy vidámnak. Mindig egy és ugyanazon arcot mutatott, melyen valami égi kiegyensúlyozottság áradt el. Száján nem volt más, mint Krisztus, szívében csak jóság, békesség, könyörület és szeretet. (170) Aki tehát nem hiszi, hogy szent volt és méltán került az istenek közé, az nem lehet más, mint pogány és szentségtelen. Cellájában üldögélve sohasem használt karosszéket, hanem megelégedett egy ócska háromlábú sámlival. A fagyoskodó szegényt, aki köpenye alá bújt, titokban betakarta. Amikor ünnep alkalmával az oltár előtt állva misézett, látták, hogy hirtelen lángnyelv öleli körül a fejét. Kigyógyította Evantiust betegségéből, egy fiút a halálos kígyómarásból. Egyszer az úton haladva szokatlan ruházatával véletlenül megijesztette az öszvéreket, amelyek egy szekeret húztak, miért a kocsisok alaposan elverték. E galádság miatt az öszvérek nem voltak hajlandók helyükből kimozdulni, a kocsisokban feltámadt a bűnbánat, Márton lába elé borultak, így bocsánatot kaptak, és mehettek tovább. Püspöksége előtt két, püspöksége alatt egy halottat támasztott fel, mert Chartres faluban egy anyának visszaadta halott, de a halálból visszahívott fiát. Amikor Valentinianus bezáratta előtte az ajtót, az angyalok azonnal kinyitották. Maximus nagyra tartotta őt, felesége pedig istenként tisztelte, az ő szolgálatkészségüket szívesen fogadta, mert így könnyebben tudott segíteni a nyomorultakon. (175) Abourges-iak és a tours-iak határában van Clion falu, benne egy híres egyház, amelynek sekrestyéjében Márton néha útközben elidőzött, és a szalmán megpihent. Távozása után a papok és az apácák áhítattal szétosztották a szalmát, melyet mikor egy démon által gyötört ördöngösnek a nyakszirtjére szórtak, az a szónál gyorsabban meggyógyult. Két tűz között nem égett meg. Séta közben megsajnált egy üldözött nyulat, és egyetlen kiáltással visszahőköltette a kutyákat. Egy tisztelendő szüzet híre nyomán meg akart látogatni, aki visszautasította őt, mondván, hogy soha egyetlen férfival sem váltott szót, ezt nagy dicsérettel illette, és a szűz által küldött ajándékot örömmel elfogadta. Bevallotta, hogy ágyában gyakran látogatta meg Péter, Pál, Ágnes, Tekla és Mária. Amikor tanítványai a világ vége felől érdeklődtek, azt válaszolta, hogy előbb Nérónak és az Antikrisztusnak kell eljönnie, és az egyiknek nyugaton, a másiknak keleten uralkodnia; Néró nyugaton tíz királyt igáz le, hogy bálványt imádjanak, az Antikrisztus Jeruzsálemben fog uralkodni, a várost és a templomot újjáépíti, a keresztényeket üldözi, hogy Krisztus hitétől elpártoljanak, és higgyék azt, hogy ő Krisztus és az isten fia; Néró és az egész világ ennek hatakna alá esik, és ez addig fog uralkodni, míg Krisztus megérkezik és megsemmisíti. (180) A tours-iakat megmentette Avicianus gróf kegyetlenségétől. Egy születésétől fogva néma lánynak megadta a szólás képességét. A bűnös Bricchio presbiteri puszta türelemmel megjavította, könyörgéseivel jóravalóságra indította. Sens környékén egy falu szőlejét minden esztendőben pusztító jég verte el. Márton imája minden vihart sokáig messze űzött. Megszabadította Avicianust a démontól, amely a kényurat örökösen barbár vadságra ingerelte. Amboise faluban egy nagy halom tetején állt egy óriási költséggel készített szobor; többször utasította Marcellus lelkészt, hogy a bálványt rontsa el, hogy az ne csalja többé hamis hitre a népet, az azonban a dolog nehézségével szabadkozott, Márton imájára vihar támadt, és ledöntötte azt. Egy magas oszlop tetejéről egy másik bálványt az égből lezuhanó ugyanolyan oszlop vert le. Egy asszony, aki régóta vérfolyásban szenvedett, ruhája bojtját megérintve azonnal meggyógyult. Néhányan, akik hajótörésben így kiáltottak: Márton istene, könyörülj rajtunk! – a vihar nyomban elülvén megszabadultak. Lycontius családjáról levelével elhárította a pestist. (185) Mivel halálát jóval előbb megérezte, jelentette a tanítványainak, hogy teste mihamar eloszlik, de mielőtt meghalt volna, elment a candes-i egyházmegyébe a papok nézeteltérésének az elsimítása végett, tudva, hogy halála nem ok nélkül esik azon időre, amelyben egyházának békét szerez. Tehát Arcadius és Honorius császársága idején az isteni Márton, a tours-iak püspöke, teljes szentségű férfiú életének nyolcvanegyedik, püspökségének pedig huszonhatodik évében egyházmegyéjének falujában, Candes-ban eltávozott ez életből. Egész Gallia megsiratta, és az angyalok díszes kíséretével az istenek közé vitetett, amit sok szentséges atya megérzett, mint Szeverin kölni püspök is. Most visszatérünk a történelemhez.

Ányos püspök

Kevéssel azelőtt, hogy a hunok benyomultak a Galliákba, mint az évkönyvek feljegyzik, az elmondottakon kívül sok csodajel tűnt fel, mely az idők szörnyű szerencsétlenségét jelezte. (25) Elsősorban szüntelen földrengés; az ég különböző jeleket küldött. Északon éjszaka állandó, éterszerű tűz látszott, benne dárda alakú vonalak, a holdon gyakori homály és fogyatkozás, üstökösök. Mindez Galliát iszonyú pusztulással fenyegette, amit Nicasius gyakran megjövendölt, Ányos orléans-i püspök pedig prédikációiban a gallokat folytonosan a megtérésre és az igaz hitre buzdította, hogy az isten haragja eltávozzék. A reimsiek a hun ostrom alatt Nicasiust kérdezték, mit kell tenniük, adják-e meg magukat a hunoknak, vagy küzdjenek keményen a város megmentéséért. Nicasius azt felelte, hogy mert a gallokat az isteni igazságszolgáltatás sújtja büntetéssel, a várost semmi erőfeszítéssel sem tudják megvédeni; az isteni szellem a reimsieket barbár pusztítással fenyíti meg, azonban mégsem kell a népnek egészen kétségbe esnie, hanem önként kell vállalnia a halált, hogy a testi bűnhődésből a lelkekre örvendetes halhatatlanság következzék; ezért ő, a pásztor, juhaiért, de nemkülönben ellenségei, mint barátai üdvéért önként elsőül fog meghalni; imádkozzék tehát mindenki, és kérje az isten irgalmát a halál elszenvedéséhez. Húga, Eutropia, ugyanilyen lelkesen emelte az égre kezeit, és fennszóval biztatta a népet a gyönyörű és üdvös halálra. (30) A püspök tekintélye és a szűz példája mindenkit fellelkesített a vértanúságra, a felébredt szégyenérzet és jámborság megszilárdította a sokaság lelkét. A prédikáció után a népet bevezeti a mennyei szűznek ajánlott bazilikába, hogy könyörögjön az istenek segítségéért. A kapukat betörik, az ellenséges sereg benyomul, Nicasius húgával együtt a templom előtt áll, bátran nézi a támadó századot, és ahogy az a közelébe ér, kezét fölemelve csendet int, és e szavakkal lép elő:
Ha isten akaratának a legnagyobb hatalom is engedelmeskedik, szól, miért fordítjátok a győzelmet a méltóságunk elleni dühöngésre? Ha a nemes harcosok jelmondata kegyelmezni az alázatosoknak és leverni a fennhéjázókat, miért törtök ily bősz ábrázattal és előreszegzett fegyverrel az istene előtt alázkodó keresztény fajzatra, mely nemcsak meghunyászkodik és térdre borul előttetek, de parancsotoknak is kész engedelmeskedni, és most irgalmatokért rimánkodik? Gondoljatok arra, hogy ti is emberek vagytok, tudjátok meg, hogy az igaz isten nem felejt sem jót, sem gonoszt. Ne hívjátok ki magatok ellen gyilkossággal és állati kegyetlenkedéssel az isten haragját, hiszen miközben a mi vesztünkre áhítoztok, inkább a tulajdon üdvösségeteknek ástok vermet. Ha a juhaimat mindenáron le akarjátok mészárolni, először engem öljetek meg húgommal; ezt az áldozatot mutassátok be istennek a nép üdvére. (35) De ha a többieknek sem akartok kegyelmezni, tudjátok meg, hogy sokkal többet tesztek a keresztények igazi üdvösségéért, mint ártalmára.

....

Azt mondják, hogy Orléans város megmentője Ányos orléans-i püspök volt, ez akkoriban mindenki által szent életűnek ítélt férfiú. Szentsége révén már jóval korábban csodákat tett. Amikor ugyanis kijelölt püspökként a városba érkezőben volt, figyelmeztette és kérte Agrippinus lovasparancsnokot, hogy érkezésének ünnepnapján adjon az elítélteknek kegyelmet, és a foglyokat eressze ki a börtönből. (55) Ez vissza akarta utasítani, mire az égből egy kő esett a fejére; bevitték az ágyasházába, ahol a vérveszteség következtében már a halálhoz közeledett, mikor magához engedte a látogatására érkező férfit, aki kezét rátéve azonnal meggyógyította őt, ez pedig a szent csodától megrendülten a halálra ítélt szerencsétleneket kegyelemben részesítette. Ányost tehát a város kegyetlen ostroma arra késztette, hogy a polgárság megmentéséért mindent próbáljon meg, elsősorban az isteni segítséget, amelynél hathatósabb védelmet nem lehet kívánni, ezért ünnepélyes könyörgéseket rendezett, az egész papi testülettel körmenetet tartott a városban, a szent testet körbehordta a magas falak tetején, ájtatos énekeket énekelt, könyörgött a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, a halandók szabadítójának a segítségéért. Amikor egy pap, akit az ellenség elfogott, gyalázkodó gúnyolódással rászólt, hogy amit most csinálsz, azt mi is megtettük, de hiába, mert az isten most elfeledkezett a híveiről, azonnal szörnyethalt. Amikor az ostromgépeket a városhoz vonszolták, és az ütközet kiújult, az egész nép az oltárokhoz futott, a püspök azt tanácsolta, hogy csak az istenben bízzanak, majd hozzá fohászkodva fellépett a falakra, és amikor megérezte, hogy segítő szellem szegődött mellé, kiköpött a barbárokra. A szájából kifröccsenő nyálból hirtelen akkora zivatar kerekedett, hogy négy napon át egyetlen ellenséges katona sem volt képes a helyéből elmozdulva csatába indulni; úgy látszott, hogy a tábort elsöpri az árvíz, az iszonyú vihar és az orkán több sátrat szétszaggatott. Sok szkítát elsodort a szökőár, néhányat villám sújtott. A vihar lecsendesedése után Ányos kiment a városból, hogy Attila lelkét megszelídítse, és népének kikönyörögje a szabadulást, és amikor a tisztelendő atya püspöki süvegben és öltözékben elébe állt, így beszélt:
(60) Miért üldözöd, Attila, oly vad kegyetlenséggel a keresztény népet, miért nem tudsz betelni az emberi vérrel? Ha valamilyen isteni akaratból isten ostora lettél, fordítsd dühödet a bűnösök és a pogányok megbüntetésére. A megtérőknek és az igaz bűnbánatot tanúsítóknak, az alázattal könyörgőknek az isteni példa szerint meg kell bocsátani, mert, Attila, az isten nem taszítja el a megtört és megalázkodó szívet. Szedd össze végre-valahára magadat, és hallgasd figyelmesen az igazságot, melyet e pap prédikál, mert az igazság sohasem jut el a fejedelmek küszöbéig. Emlékezz arra, hogy embernek születtél, és nem szabad félrelöknöd az emberiességet, mert a gonoszok nem remélhetnek jó véget. Igaz, hun vagy és szittya, de azok között is sokan vannak, akikbe maga a természet oltott vallásosságot, és akik joggal neveztetnek basilicusnak, vagyis királyinak. (65) Tudd meg, hogy a hatalmat, amelyet elnyertél, a mindenható istentől kaptad, akitől, higgy nekem, minden hatalom származik. Isten azt parancsolta, hogy a hitetlenek ostora és ostorozója légy, nem a hívőké és ártatlanoké. Ébredj rá, hogy a hatalmat az istenség adta neked, és ha visszaélsz vele, ugyanolyan könnyen el is veszi. A királyságnak az igazságosság és az istenfélelem veti meg az alapját, ahol pedig a királyok lelkéből ez a két szentség kiűzetik, ott nincs az a szilárd hatalom, mely azonnal össze ne omlana. Könyörületedet kérni jövünk hozzád, hatalmas király, békéért és irgalomért esdeklünk. Ha az ítéletet isteni akarat és emberi vétek bízta a fegyverekre, nem kérünk túl sokat. Nem panaszkodunk amiatt, hogy olyanok támadnak minket, akiket nem hogy nem bántottunk, de még csak nem is ismertünk. Nem sérelmezzük a jogtalan támadást, ha ezt az istenek eltűrik, csak azt kérjük erősen, hogy fogadd szívesen azokat, akik megadást és engedelmességet ajánlanak. (70) Nem kérünk mást, csak hogy ezt a népet, amely nem méltatlan uraságodra, méltóztasd megajándékozni saját városával és vagyonával, hiszen nem a másét, hanem a magáét kéri; nem károdra, hanem szolgálatodra törekszik, gyermekeinek biztonságot, asszonyainak szemérmességet, vagyonának sértetlenséget kér, békéért és irgalomért könyörög, hazájának pusztulásán siránkozik, és ha kérését meghallgatod, megígéri, hogy örökösen szolgálatodban él, és készséggel engedelmeskedik mindig. Adj tehát békét és bocsánatot az orléansiaknak, tartsd meg őket biztonságban és sértetlenül, hagyd abba a jogtalan ostromot, tiltsd meg a mohó rablást, és tüstént parancsold meg, hogy a sereg vonuljon el innen. Ez az, amiért a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, megváltónknak, a szenvedésére újra meg újra könyörgünk neked. Tudd meg, hogy ez a nép isten oltalma alatt áll, és gondold meg, ha nem így cselekszel, nem kerülöd el a fenyítő isteni ítéletet.
A kegyetlenségbe mélyen belesüllyedt Attila elzárja a fülét a jámbor könyörgés elől, Krisztus említésére feldühödik, ráparancsol, hogy hordja el magát, és halállal fenyegeti, ha nem iszkol gyorsan. Ányos dolgavégezetlen megy vissza a városba, a reményvesztett népet még mindig biztatja, és az égi segedelemmel bátorítja. (75) Isten segítségével titokban kioson a városból, és az ellenséges táboron keresztül észrevétlenül elmegy Aëtiushoz, aki onnan nem messze vert tábort Theodorik fiával, Thorismunddal, figyelmezteti a szorító szükségre, és könyörög, hogy a római meg a gót sereggel gyorsan vigyen segítséget. Aëtius megértvén a helyzetet, röpül seregével, az óvatlan és mit sem sejtő hunokat megrohanja a táborukban; zavar támad, egy rész fegyverért kap, többen futásban keresnek menedéket, mások megerősített állásokat foglalnak, minden felbolydul és összezavarodik. Ezenközben a sáncnál küzdők közül sokan elesnek, mások megsebesülnek; akik a táborból kiszaladnak, hogy a közeli erdőkbe húzódjanak, szinte mind odavesznek. Sokan belevetik magukat a Loire folyóba, amely a Cevennes-hegységből Clermont közelében ered, elválasztja egymástól a lyoni, a kelta és az aquitán Galliát, majd nagy messze belefolyik az óceánba. A bátorságukat visszanyerő városvédők kitörnek a városból, növelik a mészárlást, minek láttán Attila összevonja a csapatait, az ostromot abbahagyja, és a közeli hegységbe vonul vissza, arra gondolva, hogy nem a városlakókkal, hanem az ellenséggel kell rendezett hadsorokban megütköznie. (80) Ányos ebben a csatában sok hunt megmentett, mert nem tűrte, hogy a jelenlétében megöljék, és jámbor könyörgéssel kiváltotta őket a rómaiak meg a gótok kezéből. Az orléansiak a püspök erénye által megszabadulva hálát adnak az istennek, minden oltárnál misét mutatnak be, istenhez himnuszokat énekelnek, hitük megerősödik, erkölcseik megjavulván ápolják a jámborságot, és sokkal mélyebb hittel imádják Jézus Krisztust, a város megszabadítóját, kiáltozzák, hogy ő az egy igaz isten. Ez évben oly bőven termett a gabona, hogy úgy látszott, mintha az ég nemcsak az ellenség veszedelmétől, hanem az éhínségtől is csodával mentette volna meg a várost. Ányos néhány esztendő múlva elhunyt, és mert népe előtt sok érdemet szerzett, az istenek közé emelték, és szent évfordulót rendeltek a tiszteletére.

A Catalaunumi csata a népek csatája




Nem tudjuk elég biztosan, melyiknek higgyünk. Úgy véljük, hogy Attila Orléans ostromát odahagyva, miközben Aëtius és Theodorik ellen a narbonne-i Galliába vonult, akkor foglalta el Lyont, ezt az ősi várost, Gallia középső részének fővárosát, mely ott települt egy dombra, ahol a Saône folyó a Rhône-ba ömlik. A római birodalom virágkorában ez is tündökölt gazdagságával és lakosságával, híres vásárhely volt, ami tetemes hasznot hozott a polgároknak, arany- és ezüstpénzt vertek itt, vezetőit a rómaiak nevezték ki. A város előtt, ott, ahol a folyók egyesülnek, emelkedett egy nevezetes, Caesar Augustusnak szentelt templom, amely a gallok közös költségén épült, ebben volt egy különös tiszteletnek örvendő oltár, amelyre hatvan nép neve volt felírva, mindegyiknek egy-egy szobrával, mellette egy óriási oltár állt. Lyon a segusiavok központja volt. A költők és más írók emlékhelyénél versenyeket tartottak, és aki itt alulmaradt, annak spongyával letörölték az írását, vagy bele kellett hajítania a folyóba. Attila tehát e híres és megfelelő őrséggel el nem látott várost olyan dühvel szorította meg, hogy az pár nap alatt megadásra kényszerült. Aztán a Rhône mentén sebes rohammal szétdúlta és felbolygatta az allobrogokat, a vienne-ieket, a valence-iakat, a salluviusokat, az avignoniakat, az arles-iakat és a Rhône többi lakóját, soknak pénzért hagyott békét. (90) Miközben az úgynevezett narbonne-i Gallián keresztülvonul, a magas hegyek közül egy toprongyos, torzonborz szakállú, bámulatosán mocskos remetét vezetnek elébe, akiről az a hír járja, hogy kiváló látnok és az isteni szándék tudója. A király jóindulattal ereszti a színe elé, és nagy nyájasan kéri, hogy tárja fel előtte a sorsát, mire az egy darabig gondolataiba merülve álldogál, majd:
Azt kívánod, hatalmas király, szól, hogy egy durva és tudatlan erdőlakó tolmácsolja neked az isten akaratát, és tárja fel a jövő titkait, amelyeket csak az ismerhet, aki előtt a mennyei kegyelem fölfedi azokat. Miféle bölcsességet tulajdonítasz te nekem, aki féreg vagyok a földön, és leginkább csak hallgatni szoktam? De hogy megértsd kimondhatatlan hatalmát az én istenemnek, akit te nem ismersz, és akit tulajdon vesztedre oly nagyon üldözöl, és megtudd, hogy az ő kegyelméből képes vagyok a jövetből valamit megjósolni, jóllehet az illendőnél szabadosabban látszom beszélni, mégis így halld az isteni végzést: Rettegett Attila, az isten, aki annyi sok nép birodalmát vezérli, haragjának kardját a te jobbodba adta, hogy te, mint isten ostora, és a te kegyetlenséged a halandók istentelenségét az ő igazsága szerint megbüntesse. (95) Az, aki a harag kardját neked adta, el is veszi, ha akarja, hogy megtudd, az uralkodás és minden háborús győzelem nem emberi, hanem isteni hatalom alá tartozik. Te azonban visszaélsz a kapott hivatallal, mert sem azt nem tudod, hogy kitől kaptad, sem azt, hogy hogyan élj vele. Sokszor kegyetlenebb vagy a kelleténél és a méltányosnál. Inkább az ártatlanokat bünteted, mint a vétkeseket, mégsem mész ezzel semmire sem, mivel azoknak üdvöt, magadra romlást hozol. Most minden dühöddel a rómaiakat meg a gótokat üldözöd, a legsúlyosabb csatára készülsz ellenük, de tudd meg erről: Ebben, higgy nekem, alulmaradsz a rómaiakkal szemben; hadsereged mégsem pusztul el, bár a hunok roppant veszteséget szenvednek, hogy végre föleszmélj, és teremtődet megismerd, az isten által kitűzött idő előtt nem hull ki kezedből a keresztényüldözés kardja, és hatalmad nem vész el e csatában. Ébredj hát fel, féld a mindenható istent, ápold az igazságosságot és a jámborságot, mert ha nem így teszel, tudd meg, hogy szörnyet halsz.
Attila ámulattól nyűgözve elvezetteti a pusztai embert, és megparancsolja, hogy tisztességgel őrizzék, de, miután a remetét meghallgatta, úgy határoz, hogy a saját jövendőmondóit is megkérdezi, hogy megállapítsa, vajon a kétféle jóslat egybevág-e. Ezeket tüstént magához rendeli, és utasítja őket, hogy lássanak hozzá az áldozáshoz és a szertartáshoz. (100) Midőn a barmok belsejét tanulmányozzák, a beleket fürkészik, a szétszedett csontok közt a zsigereket vizsgálják, mindebből a hunok számára szerencsétlen csatát jósolnak, a belek nem hirdetnek más jót, mint hogy a következő ütközetben az ellenség főparancsnoka meghal, és eleste a rómaiak győzelmét meghiúsítja. Attila erre fellélegzett, mert azt gondolta, hogy ez a számára roppant félelmetes Aëtius halálát jelenti, amit övéi életénél becsesebbnek tartott. Úgy vélekedett, hogy elég tömeg marad még számára a légiók feltöltéséhez, és nem tudott nagyobb diadalt elképzelni, mint ha az okos és szerencsés ellenféltől megszabadul. Csak Aëtius halálát kívánta, mit ha elérhet, többé semmitől sem kell tartania, úgy gondolta, hogy minden más kedve szerint alakul. Ezért, ha eddig önbizalom hiányában többször gondolt is arra, hogy meghátrál, most nekibátorodva úgy dönt, hogy merészen üldözőbe veszi az ellenséget, aki a narbonne-i Gallia távoli vidékére húzódott vissza. (105) Tehát menetoszlopban átkel a Rhône után az Hérault folyón, aztán az Orbon, az Aude-on, Roussillonon, lerohanja a narbonne-i Gallia szélén élő tectosag népet, ott, ahol az Elne folyónál a széles catalaunumi mezők terülnek el. Innen nem messze állt az ellenség tábora, árokkal, sánccal jól megerősítve, hogy a barbárok ne foglalhassák el könnyen, Toulouse város közelében, ahol – mint mondtuk – Theodorik, a gótok királya uralkodott. A két hatalmas, egyenlő esélyekkel rendelkező vezér szívesen találkozott a catalaunumi mezőn, hogy a közjóért vagy a hatalomért megverekedjen. Ezt a mezőt mauriacusnak is nevezik, hosszában százötven mérföldre terjed, szélessége száz. A föld e része számtalan nép tanyája volt. Amikor Attila észrevette, hogy Aëtius és Theodorik felmérhetetlen hadsereggel és erős segítséggel érkezett, igencsak megbánta, hogy seregének egyharmad részét elküldte a Mirmanonnak nevezett szultán, a mórok királya ellen, aki Hispániában elfoglalta Luzitániát, mert ha ez ebben a rendkívül kockázatos csatában mellette lett volna, sokkal merészebben csaphatott volna össze a hatalmas ellenféllel. (110) A szultán pedig Attila csapatainak láttára átkelt a Gádesi-szoroson, és visszahúzódott Marokkóba; Attila tudta, hogy Aëtiusszal és Theodorikkal tíz király fogott össze, ugyanis a hunok ellen a rómaiakkal és a gótokkal szövetségre lépett és Aëtiusnak komoly támogatást hozott a Nyugat szinte minden népe, úgymint a burgundok, az alánok, a frankok, a szászok, a ripairolok, az ibriók, a szarmaták, a britek, a liticianok. Ezért levél útján fegyverszünetet kér, azt színlelve, hogy e sok nép sértetlenségére ügyel, és ezalatt kényelmesebben tárgyalhatnak a békéről. Aëtius lovasparancsnok, aki csalafintaságát alaposan kitapasztalta, és tudta, hogy ezt csak azért teszi, mert várja az utánpótlást, határozottan elutasítja. Felszólítja az ütközetre, amelyben – fenyegetőzik – szétzúzza Attila erőit, a széles síkon egyforma eséllyel csatázhatnak, és Mars mindkettejük számára végleg eldönti, hogy a rómaiak parancsolnak-e a szkítáknak, mint eddig mindig, vagy a szkíták a rómaiaknak. Attila tudomásul veszi elhatározását, és mert vissza sem vonulhat, az összecsapást sem tudja elodázni, minden reményét Aëtius bekövetkező halálába veti, ahogy az imént a jósok megmondták, embereinek vesztét pedig nem nagyon bánja, hiszen azt a hatalmas néptömegből könnyen pótolhatja, figyelmét a küszöbön álló ütközetre fordítja. (115) A két sereg feláll Toulouse alatt a catalaunumi mezőn akkora sokasággal, amekkorát Európa még nem látott, és – ahogy Ablabius elbeszéli – úgy szedi magát rendbe, hogy Attila mindenekelőtt az összes asszonyt és gyereket a közeli dombok alá, a sánc és árok gyanánt használt szekerek közé helyezi, ő maga a hunokkal a hadrend közepére áll, Ardarik gepida királyt a jobb, Valamirt, Thiudimert és Vidimirt az osztrogótokkal a bal szárny élére teszi, az egész sereget gyorsan csatarendbe hozza, nehogy az ellenséges roham készületlenül érje. Mivel a jövendőmondók jóslata miatt félti magát, úgy határoz, hogy a nap kilencedik órájában kezdi az ütközetet, hogy ha a helyzet kedvezőtlenül alakulna, az éj leple alatt félbeszakíthassa a csatát. Aëtius patrícius és Theodorik viszont sokkal lassabban vezette fel csapatait, mert félt Sangiban alán király árulásától, akiről tudta, hogy Attila ajándékai megvesztegették, és az ütközet kezdete után a megegyezés szerint át fog állni a hunok oldalára, a szorongatott rómaiakat és gótokat hátbatámadja, ezért úgy gondolta, hogy előbb ezt a veszélyt kell megelőznie. A dolgot titokban tartották, nem kívántak Sangiban ellen nyíltan fellépni, nehogy az alánokat alkalmatlan pillanatban és helyzetben riasszák el maguktól, és azok az ellenség erőit gyarapítsák. Sangiban Toulouse melletti táborainak kapuit kívülről elzárták, akadályokkal eltorlaszolták, nehogy árulás révén a hunok kezére jusson, őrállásokat helyeztek oda, hogy az ellenség be ne mehessen. (120) Sangibant a sereg közepén a segédcsapatok között helyezték el, nehogy kárt tegyen. Theodorik és fia, Thorismund, a bal szárnyat választotta, hogy ne kelljen a rokon osztrogótokkal verekedniük, a jobb oldalt Aëtius tartotta a rómaiakkal, a burgundokkal és Merovech frank királlyal. A szemben álló seregek között egy domb emelkedett, mindkettőtől egyforma távolságra, mindkettő számára igencsak csábító; mert amelyik elfoglalja, azt nem egykönnyen lehet onnan kimozdítani, és közelebb kerül a győzelemhez. Attila, aki seregét hamarabb készítette fel, a légiók közepén így szónokolt:
Bekövetkezett végre, bajtársaim, amire mindig vágytunk, hogy a római sereget olyan kényszerhelyzetbe hoztuk, amelyben kénytelen vagy szégyenszemre megadni magát, vagy – ha valamivel próbálkozik – kezetektől elpusztulni. Míg előletek menekültek, és a gallokat hiába próbálták fegyveretektől megmenteni, a narbonne-i Gallia legszéléig vonultak vissza, ahonnan nemigen tudnak kievickélni: egyfelől a Gall-tenger és a hegyek, másfelől csapataitok és a folyók veszik körül őket, és akadályozzák haladásukat. (125) Róma ügye végső szorultságra jutott, úgyhogy ha ma virtusotok szétveri, nem kell tovább harcolnotok, ők pedig többé nem kelhetnek életre. Mert minden erejüket összeszedték erre a csatára, mely ha megsemmisül, semmi sem akadályoz minket a világuralom megszerzésében. Reményünk nem ingatag, mert az összes istenség a dolgok forgandóságát parancsolja; az emberi dolgokban semmi sem biztos és állandó, minden átmeneti és változékony, kivéve, amit erő és fegyver szilárdít. A római nép már eleget uraskodott, eleget csúfolta a világ összes nemzetét, elég sokáig ült az emberiség nyakán, és ha Szkítia, a nemzetek termékeny bölcsője vissza nem veti, e szegény világ még mindig a hatalmaskodó zsarnokság alatt senyvedne. Keleten a mi nemes sarjadékunk, a parthus fékezte meg először dühét és merészségét, északon a dákok, a géták, a szarmaták és nemrégiben a mi gótjaink, nyugatról a cimberek és a gallok, délről hajdan a karthágóiak meg a mi vandál rokonaink, most a hunok és nagy erőket felvonultató őseink. A rómaiak már kezdték átengedni nekünk szinte minden Duna menti tartományukat. Mi pedig a Pannóniákhoz kapcsoltuk a Mysiákat, Trákiát, Macedóniát, Achaiát, Illyricumot, mindezt beszáguldottak és fegyverrel elfoglaltuk. (130) Területünkhöz csatoltuk a germánokat, a noricusokat, a vindelicusokat, a raetusokat, a svábokat. Csapataink a Galliákat úgy letarolták, hogy falu- és városszerte otthagytuk a gyújtogatás és rombolás nyomait. A Hispániákra áhítozó szultánt elzavartuk Marokkóba. Mi van még hátra, vitéz férfiak, mint hogy a rómaiaknak ezt az utolsó seregét is megsemmisítsük, és az osztrogót rokonaitól hitetlenül elpártolt vizigótokon érdemük szerint bosszút álljunk? Ezek a nyomorultak összeesküdtek a rómaiakkal, akiknek a birodalmát már szinte megsemmisítették, elpártoltak a saját vérüktől, hogy uraikkal lepaktáljanak, és ugyanúgy szolgáljanak nekik, mint annak előtte. Ó, veszett ostobaság, ó, álnok szolgalelkűség! Előre megmondom, hogy ha Mars pártfogásával legyőzzük ezeket, ama perctől fogva a vizigótok birodalmát velük együtt az osztrogótok örökös szolgaságába taszítjuk; parancsolom és kívánom, hogy akik uralkodni nem tudtak, szolgáljanak. Eljött tehát a nap, amelyen fáradozásotok és hadakozásotok véget ér, és többé nem kell fiaitokkal, asszonyaitokkal együtt kalandoznotok. Megpihenünk a dúsgazdag és kényelmes Itáliában, és az egész birodalmat a Capitolium várából nézzük. (135) Végre megkönyörült rajtunk Mars atyánk, akinek a kezében van minden királyság sorsa, tudjuk, mint ti is mind, hogy csodaképpen átadta a kardját, hogy veletek együtt parancsoljunk a föld minden népének. Ez a végtelen jóságú atya, a szkíta nemzet hatalmas istene a rómaiakat és a gótokat az utolsó vacsorára hozta össze, részint, hogy egy csatában mindnyájukat legyőzzük, részint, hogy az ellenség e hatalmas seregletével a szkíták bátorságát próbára tegye, és virtusuk fényesebben ragyogjon fel. Ha szokott merészségetekkel és hűségetekkel követtek engem, higgyétek el, hogy a győzelmetek már meg is van. Hiszen azokkal lesz harcotok, akiket gyakran legyőztetek. Kikergettétek a rómaiakat Dáciából, Germániából, a Pannóniákból, a Mysiákból, Noricumból, Illyricumból, a vizigótokat elűztétek tulajdon hazájukból. Ma nem ismeretlen ellenféllel, hanem tolvaj szolgákkal van dolgotok, győzhetetlen férfiak, akiknek leverése után már fegyvertelenül is elfoglalhatjátok a római és a világbirodalmat. Ne rémísszen a bakák száma, mert a légiókat szolgákkal, lovászokkal, markotányosokkal, parasztokkal, az emberi nem söpredékével töltötték fel. Ti hadakozáshoz szokott veteránok vagytok, jól ismeritek a hadművészetet. Ehhez járul szakadatlan győzelmetek, amely az ellenfelet úgy elcsüggesztette, hogy a szkítának még az ábrázatára sem mer ránézni, nemhogy közelharcba bocsátkoznék vele. (140) A legyőzőiteknek az a szerencsétlen sorsuk, hogy szolgalelkűségük következében képtelenek az ellenállásra. Ezzel szemben a győzteseknek mind jobban megnövekszik a bátorságuk. Ezért, amikor déltájban felhangzik a csatajel, szittya elszántsággal verekedjetek, győzhetetlen bajtársaim, alázzátok meg a római gőgöt, törjétek le fegyveretekkel a szolgaság igáját a népek nyakáról. Szabadítsátok fel az elnyomott világot! Keressétek a dicsőséget és a halhatatlanságot, megemlékezve a szkíták virtusáról. Csata közben gyakran gondoljatok arra, hogy asszonyaitok, gyermekeitek a ti kezetekben vannak. Gondoljatok arra, hogy ha a balszerencse elveszi a bátorságotokat, gyermekeitekkel és asszonyaitokkal egyetemben mind egy szálig elpusztultok, hiszen nincs hova menekülnötök; harcoljatok hát bátor lélekkel, és mert ez az utolsó ütközet a hunoknak az egész világ fölötti uralmat ígéri, szokott vitézségetekkel és teljes erőbedobással verekedjetek és győzzetek.

(folyt. köv.)