2011. december 17., szombat

Atilla II.


Aëtius viszont az övéit buzdította és lelkesítette, hogy ne gyalázzák meg a római méltóságot, kövessék a régiek nemeslelkűségét és vitézségét, fontolják meg, hogy a római államot szolgaság, sőt általános pusztulás fenyegeti; (145) idézzék emlékezetükbe a szittyák embertelenségét, akik nemcsak a halandók legyilkolásától nem riadnak vissza, nemcsak embervérre szomjaznak, hanem szüleiknek sem kegyelmeznek, hiszen véneiket ízekre szedve mohón felzabálják, az ellenség vérével áldoznak, a csecsemők torkát karddal metélik fel, éhségüket az ellenség hullájával csillapítják; ha netalán a római birodalom tekintélyét meggyalázva hátat fordítanak, nemcsak a legkegyetlenebb sors leselkedik rájuk, nemcsak hogy kimérik őket a hun mészárszékekben, hanem – ami ennél sokkal szomorúbb – gyermekeiket, asszonyaikat minden vagyonukkal együtt kegyetlen szolgaságra vetik, és el kell szenvedniük mindent, amit a szkíta kéjvágy megkíván; de még azt is jól véssék az agyukba, milyen és mennyi bajt tűrtek el a hunoktól, Detrik és Macrinus alatt mekkora vereséget szenvedtek Potentianánál, annál a városnál, amely Budától tízezer lépésre fekszik, hány római tartományt dúltak fel ezek tűzzel és vassal, Macedóniát, egykor a föld úrnőjét, aztán a nemrégiben még hatalmas Görögországot, ezenfelül Illyricumot, Mysiát, Trákiát, hogy a Pannóniákról ne is beszéljek, mindezt embertelenül szétdúlták, hogy a római nép hány szövetségese, hány római polgár került fogságba nemes matrónákkal együtt; és most ez iszonyatos népség, amely az emberiség megkínzása végett küldetett, az egész világ fölötti uralomra áhítozik, amit könnyen el is érhet, ha a rómait elpusztítja, amit a jóságos és mindenható Jézus Krisztus távoztasson el, és isteni kegyelmével őrizze meg Róma városának hatalmát, hiszen szentséges helytartójának székhelyéül azt választotta; mit mondhatnak akkor, ha netalán gyávaságból meghátrálnának, ha azt kellene látniuk, hogy nemcsak őket, de a szülők szeme láttára a gyermekeket is karóba húzzák, széttépik, darabjaikat megeszik, asszonyaik szemérmét meggyalázva a férfiak kényére odavetik, mindent lánggal és vassal árasztanak el, a templomokat öldökléssel fertőztetik, a keresztény szobrok és istenképek alatt megerőszakolják a szüzeket, ami mind a halálnál sokkal szörnyűségesebb; (150) emellett a küszöbön álló csata nem oly súlyos, hogy meg kellene ijedniük, bár nem is oly jelentéktelen, hogy alábecsüljék; ő Theodosius idejében Mysiában és Trákiában sokszor harcolt a hunokkal együtt, és mindig megverték, szétszórták őket; nagy dolgokban az emberek gyakran tódítanak, ez a népség gyenge, hitvány és csak a tömegében bízik, nincs felszerelve és nem harcol a rómaihoz hasonló biztonságos fegyverzettel; egyetlen római légió gyakran megszalasztott, sőt lekaszabolt 20 ezer embert; ha tehát a csatajel felhangzik, emlékezzenek a római virtusra, az elszenvedett sérelmekre, a római birodalom méltóságára, a népek felszabadítására, a fenyegető bajokra, az egész világ pusztulására; bízzanak Aëtius szerencséjében, aki a hunok ellen mindig dicsőségesen harcolt; rohamozzanak, pusztítsák az ellenséget a legbátrabban; a győzelem a kezükben van, ha római virtussal csatáznak; az ellenség tábora kimerült, ezért kért Attila oly sürgetően fegyverszünetet; ez a nap vagy az örök szolgaságé és pusztulásé, vagy a végső szabadságé és dicsőségé lesz; semmi bajtól sem kell tartaniuk, mert a rómaiak számra, erőre és indokra nézve sokkal feljebb állnak, hiszen ők az oltárért, az otthonért, az igaz hitért, a népek szabadságáért és a római nép méltóságáért kényszerülnek harcolni; (155) ilyen ügy kedvéért sem a halált nem szabad félni, sem akár a legkegyetlenebb harcot is megtagadni, mert a legnagyobb haszon és dicsőség díját kínálja; akit ez nem indít meg, annak a kényszerűségből kell bátorságot merítenie, mert vagy mindannyian gyönyörű győzelmet aratnak, vagy a leggyalázatosabb halált szenvedik el; ő sohasem fogja a légiókat magukra hagyni, mindent a legnagyobb körültekintéssel és elszántsággal intéz, és azzal a gondolattal harcol a közért, hogy győz, vagy – ha a sors ellenük fordulna – az ellenség sűrűjébe veti magát, és nem enged vér nélküli győzelmet a barbároknak.
Ezekkel a szavakkal a rómaiak bátorságát olyannyira feltüzelte, hogy mit sem tartottak fontosabbnak a győzelemnél és a közösség megoltalmazásánál, és semmit sem láttak szebbnek a dicső halálnál. Sokat a vallás lelkesített, másokat a galádság, nagy részt a szükség, a többit a római birodalom méltósága, melyet semmiképpen sem hagyhattak odaveszni. A gótokat a másik szárnyon Theodorik biztatta, aki gót nyelven ugyanúgy feltüzelte őket. Amikor pedig a vezérek a két félen felálltak, mindegyikük a legfontosabb posztot foglalta el az ütközetben. Attila déltájt adatta meg a csatajelet, hogy ha a hunok netán meghátrálnának, az éj közeledtével alkalmasabban menekülhessenek és biztosabb helyre húzódhassanak vissza. A jelre akkora elszántsággal rontanak egymásnak, hogy a szárnyak gyakran egymásba nyomulnak. (160) A csata az emberek számának és vadságának megfelelően hallatlanul kegyetlen, emellett oly bizonytalan és ingadozó, hogy a vezérek sem tudják kiismerni magukat. Majd, amikor közelharcra kerül a sor, mindkét rész akkora veszteségeket szenved, hogy mindenfelől vérpatak tör elő, aztán a szakadatlan mészárlás a vérből olyan sebes folyású áradatot duzzaszt, hogy a holttesteket elsodorja. A római légiók, amelyek nemcsak fegyverükre, hanem szervezettségükre is támaszkodnak, a súlyos sérelmekre emlékezve akkora dühvel tombolnak a rosszul felfegyverzett barbárok között, hogy a vérontással nem tudnak betelni, de nem kisebb haraggal és vadsággal a szkíták is, akik a római birodalomra áhítoznak; egy darabig a két fél egyenlő reménnyel és erővel küzd. Középen a holttestekből, mint valami egybefüggő töltés, tekintélyes magaslat növekedett, hogy alig látták egymást, mintha egy szörnyűséges hegy választaná el őket, amelyet aztán mindkettő versengve igyekezett megmászni, hogy magaslatról harcoljon. De Aëtius és a gótok valamivel kitartóbban verekedtek, arra gondolva, hogy ez a nap az állam fölötti hatalomról dönt, és a gepidákat meg az osztrogótokat egy kissé hátraszorították, mert azok sem fegyverben, sem számban nem érezték magukat a rómaiakkal egyenlőnek; Attila, látva szövetségesei szorongattatását, azonnal erős hun csapattal siet a segítségükre, övéit a támogatással megerősíti, a szárnyakon kiújul a kegyetlen és vad küzdelem, sok emberét levágja, ha úgy látja, hogy menekülni készül. (165) Mindkettő egyformán reméli a győzelmet, Thorismund a római csapatokkal elfoglalja a középen emelkedő dombot, amelyet erős római és gót csapatokkal alaposan megerősít, majd keményebben lát a csatához. A rómaiak biztonságban harcolnak, mert a magas helyről nem egykönnyen lehet leszorítani őket, a hunok viszont letesznek arról, hogy lekergessék azokat, mert a síkon támadó Aëtiusnak és Theodoriknak már alig tudnak ellenállni, végre estefelé kénytelenek hátat fordítani, és nyíltan szétszaladnak. A rómaiak meg a gótok kergetik őket, az elbotlókat levágják, a futókat gyorsan követik. Azt mondják, hogy Theodorik, aki lovasságával tüzesen vágtatott utánuk, inkább övéinek szorításában, mint az ellenség vasától, elesett. Jordanis úgy adja elő, hogy miközben övéit buzdítva ide-oda vágtatott, leesett a lóról, és saját embereitől letapodva fejezte be az életét érett öregségében. Mások úgy beszélik, hogy az osztrogót Andages nyila ütötte át, igazolva a jósok jövendölését, bár Attila Aëtius halálára számított. A vizigótok otthagyják az alánokat, és akkora nyomással nehezednek a hunokra, hogy kis híján Attilát is megölik, ő azonban úgy gondolja, hogy lassanként behúzódik a táborba. (170) A csata iszonyú öldökléssel késő éjjelig tart. A győztes gótokat és rómaiakat feltartóztatja a sötét éj érkezése, visszavonulót fúvatnak, hátrafordulnak, és így az ütközet éjszakára abbamarad. Attila óriási veszteséggel megfutott, a szekértáborba húzódott vissza, melyet roppant erős sáncként bőrpajzsokkal rakatott körül, amit a magyarok a mi időnkben is meg szoktak tenni, íjászokat helyezett oda, hogy ha az ellenség esetleg bekeríti, távol tudja azt tartani, míg serege a táborban összeszedelődzködik és kivonul; reményvesztetten aggódik, hogy élve jut az ellenség kezére, vagy halálában temetetlenül marad, ezért a tábor közepén máglya módjára rakásba hordatja a teherhordó állatok nyergeit, és megparancsolja szolgáinak, hogy ha baj történnék, őt azonnal öljék meg, helyezzék a nyereghalomra, vessenek rá tüzet, és égessék el, nehogy a rómaiak királyi testtel tetézzék diadalmenetük dicsőségét. Többen írják, hogy Thorismund a vaksötét éjszaka ellenére Attilát egészen a táborig követte, a szekérsáncnál vitézül verekedett, fején súlyosan megsebesült, leesett a lóról, mire emberei elvitték; Aëtiust visszariasztotta az éji homály, és nehogy az ellenség közé keveredjék, a csatát félbeszakította, visszavonult a táborba, és a pajzskerítés mögött ébren töltötte az éjszakát. A hunok nagy rettegéssel éjszakáztak, erősen tartva attól, hogy az ellenség erővel elfoglalja a tábort. (175) Bár a nappali verekedés fáradsága mindenkinek elgyötörte a testét, mégis ki-ki fegyverben virrasztott a posztján, őrjáratokat küldtek ki, parancsra mindenütt zörögtek a fegyverekkel, dobokkal, kürtökkel, a bezártak igyekeztek a betörést megakadályozni, minden módszert latba vetettek, hogy az ellenséget megfélemlítsék, és elriasszák a tábor ostrom alá vételétől, nehogy az élelemhiány miatt harc nélkül is végezzen velük az éhség. Amikor a rómaiak meg a gótok tudomást szereznek Theodorik király haláláról, a jeles győzelem fölötti szertelen vidámságból és örömből mély szomorúságba zuhannak, és nincs akkora a boldogságuk, mint a váratlan bánat; az éjszakát álmatlanul töltik a táborban, sírással és jajongással töltenek be mindent. Másnap Thorismund a nap első órájában népes csapattal megszemléli a mezőt, megtalálja az ellenség sűrűjében heverő apját, akinek testét a katonák vállukra veszik, és megújult szomorúsággal visszaviszik a táborba; könnyezve felszólítja a római vezért, a császári megbízottakat, a főembereket és a légiók meg a kisegítő csapatok kapitányait, hogy vele együtt ragadjanak fegyvert, és apja halálát, mint illik, bosszulják meg, az ellenség maradékát mindenestől irtsák ki; ilyen áldozatot kér Theodorik szelleme, és nem ildomos, hogy Toulouse-ba addig visszatérjen, míg kegyes apját előbb ily módon meg nem engesztelte, nehogy méltatlannak találtassék az uralomra. Többen mondják, hogy Aëtiusnak, ha akarja, módjában lett volna Attilát maradék seregével végleg elpusztítani, azonban attól tartott, hogy ha a hunok serege megsemmisül, a vizigótok esetleg megváltoztatják a magatartásukat, és megint harcot kezdenek a rómaiakkal a hatalomért; (180) az is eszébe jutott, hogy a császári kegyet hun segítséggel nyerte vissza, továbbá tudta, hogy a meggyengült hun erők, pláne, hogy a hadművészetben járatlanok is, többé már nem lehetnek ártalmára. Hogy tehát a gótok elbizakodottságát ne növelje, nem engedte a szkíták maradékát megsemmisíteni. Thorismundot, aki apja halálának megtorlására áhítozott, hosszasan vigasztalta, és egyetértett azzal, hogy erről szentségtörés lenne megfeledkezni, de az apával régtől való és a fiúval is fennálló szíves barátságra hivatkozva őszinte szívvel arra figyelmeztette az ifjút, hogy van neki egy uralomra mohón áhítozó, korára, tehetségére nézve kiváló édestestvére is; igencsak félő, hogy míg ő, az elsőszülött, az apjáért való bosszúállással tölti az időt, az megkaparintja a királyságot, és őt törvényes méltóságából kitúrja; ezért úgy véli, elsősorban a saját érdekeivel kell törődnie, és szerezze meg a neki járó királyságot; ha ezt elmulasztja, és a harcot keresi, hát arra is gondoljon – hiszen a hadiszerencse nem szolgál mindennap egyformán –, hogy alulmarad az ellenséggel szemben, márpedig ha vereséget szenved, vagy ereje megfogyatkozik, az öccse által elfoglalt trónt nem tudja visszaszerezni; iparkodjon hát gyorsan, siessen országába, nehogy a fivére megelőzze. Thorismund jónak találja Aëtius tanácsát, abban a hiszemben, hogy mindezt az atyai szeretet diktálja neki; atyja testét elviszi Toulouse-ba, méltóságához illő temetést rendez, tiszteletére háromnapos halotti játékot tart. (185) Aëtius és az egész nép jelenlétében szónoklatban dicsőíti apját, mint mondják, e szavakkal:
Atyám sorsa arra tanított engem, vitéz fejedelmek, hogy az ember nem lehet minden tekintetben boldog, sőt, ha alaposabban megfontoljuk, nincs más e nyűgös életben, mint fájdalom, nyugtalanság, nyomorúság, és mennél feljebb emelkedünk a méltóságban, állásban, hatalomban, annál ridegebben uraskodik fölöttünk a szerencse. Későn szoktunk eszmélni, higgyetek nekem, és míg a nagyobb rang után kapkodva azt hisszük, hogy okosan járunk el, bizony, csak ostobák vagyunk. Mert az alacsony rendűeket és gyengéket, akiket szegényeknek tartunk, nálunk sokkalta boldogabbnak kell tekintenünk, hiszen nincsenek kiszolgáltatva annyi szenvedésnek, nem gyötri őket a mardosó nyugtalanság és égető vágyakozás, nem szenvednek annyi fájdalomtól, nincsenek kitéve annyi veszedelemnek, nem kell annyi bajtól félniük; ha érzik, hogy a halál közeleg, csakúgy nem rettegnek tőle, mint a nyomorból való szabadulástól, nem sápadoznak, hanem várják, hívják és sürgetik. Mi viszont, akiket kényelemben és élvezetek között neveltek, semmit sem tartunk rosszabbnak a halálnál, szakadatlan boldogság és jó szerencse után vágyakozunk, és ebben nevelkedve rosszkedvűen fogadjuk a váratlan szerencsétlenséget, és néha úgy elhisszük magunkat, hogy úgy gondoljuk, velünk, a jó sors édesgyermekeivel nem történhet semmi kellemetlenség. (190) Ó, halandók nyomorult és királyok még nyomorultabb állapota! Azt reméltem, jó atyám, hogy ma Aëtius kollégáddal együtt diadallal vonulsz be Toulouse-ba, hosszú díszmenetben hajtod a megbilincselt királyokat. És most, nem tudom, milyen végzet gonoszságából, diadalmenet helyett könnyes temetést kell rendeznem neked, nem örvendezhetünk a szokásos vidámsággal, vitézeid diadalmas taps és éljenzés helyett jajgatva sírni kényszerülnek. Volt olyan, aki fájdalmában tőrt szegezett a keblének, és nem habozott veled együtt leszállni az alvilágba, hogy amilyen hű társad volt a csatában, ugyanolyan kísérőd legyen a halálban is. Aëtius eszességével és a te bátorságoddal győztünk, jó atyám, de te nem élvezed győzelmed gyümölcsét. Aëtiusszal együtt megszabadítottál minket a haláltól és a szolgaságtól, de mi nem tudtunk téged megszabadítani a végzettől; az összes légió, amely most keservesen sirat, szemed láttára szeretett volna dicsekedni és ujjongani, de most kegyeletteljesen azon töpreng, vajon rólad vagy a győzelemről mondana-e le szívesebben. (195) Győzelmet szereztünk, vezérünket elvesztettük; hogyan nyerhetünk győzelmet győztes nélkül? Ó, én szerencsétlen, aki előtted keményen verekedtem, de a megszerzett győzelemnek nem örvendezhetek előtted! Nem mondhatjuk boldognak Aëtiust sem, az állam hű megmentőjét, aki kollégáját elveszítvén vele született szerénységében nem szívesen ünnepel. Ó, gonosz, gyűlölködő szerencse, aki jámbor szülémnek oly nagyon hízelegtél, és most hátat fordítva egyetlen pillanat alatt többet vettél el tőlünk, mint amennyi hasznot sok év alatt hoztál; a gótok királyi nemzetéből apát adtál, őt a hatalom csúcsára emelted, minden tettét dicsőséggel áldottad meg, a természettel szövetkezve gyönyörű gyermekekkel ajándékoztad meg; engedted, hogy a rómaiakkal együtt uralkodjon Galliában, méghozzá a narbonne-i Galliában, amely éghajlata és civilizációjának magasrendűsége következtében méltán helyezhető a föld minden más vidéke fölé, hadakozásban és a nép igazságos kormányzásában oly szerencséssé tetted őt, hogy a legnagyobb gót királyokkal, mint ezt, ha jóindulatú, bárki elismerheti, bátran vetélkedhetett. Mily nagy dicsőséget szereztél, atyám, a gótoknak, mindenki tudja, és mily nagy voltál, ékesszólóan bizonyítja, hogy minden hatalmasság vágyva vágyott szövetségedre és barátságodra. (200) A vad hunok naponta levelekkel, ajánlatokkal zaklattak, a vandálok, az alánok, a burgundok, a germánok nálad esdekeltek. Nemes lelkeddel óvtad a római birodalom tekintélyét. Tiszteltek az ázsiai meg a keleti népek. A hunok által elnyomott és rabságba hajtott osztrogótokat fel akartad szabadítani, és meg is tetted volna, ha a kegyetlen halál meg nem akadályoz. A bősz Attilát, aki isten ostorának neveztette magát, még keményebb ostorral sújtottad; levetted az igát a népek nyakáról. Aëtius kollégáddal együtt méltán mond téged minden légió az emberiség felszabadítójának, méltán Gallia királyának, a gótok legkegyesebb atyjuknak, az alánok és minden népek méltán hűséges patrónusuknak, a katonák méltán mondogatnak és emlegetnek téged legragyogóbb és legkegyelmesebb vezérükként. Titeket pedig, bajtársak, most a tőlem telhető legnagyobb nyomatékkal arra kérlek, hogy valamennyien öleljétek magatokhoz az elsőszülött Thorismundot ugyanazzal a hűséggel, szeretettel és becsületességgel, amellyel atyámat követtétek. Ezt követeli tőletek az ő irántatok tanúsított jósága, ezt az öröklés joga és minden igazság. (205) Ti is, öcséim, ha már a sors úgy parancsolta, hogy szerető atyánkat elveszítsük, igyekezzetek a virtus és a dicsőség felé, semmit se tegyetek, ami a királyi méltósággal ellenkezik. Szelleme semmi áldozatot sem vár szívesebben, mint hogy vetélkedjetek erényeivel, jó néven veszi, ha nemcsak felértek hozzá, de felül is múljátok, nem kér mást tőlünk, mint hogy egyetértésben, békén, dicsőségesen éljünk, és minden tekintetben az ő nyomdokát kövessük. Én pedig, akit a törvény meg a születés joga szólít, és a katonák üdvözölnek, ha királynak kívántok, nem azért, hogy egyedül parancsoljak, hiszen veletek akarok uralkodni, hanem hogy ne éljünk fejetlenül, és ne lássék úgy, mintha jogaimtól megfosztottak volna, sohasem fogom megengedni, hogy akár szolgálatban, akár kegyességben, akár szeretetben, akár jótéteményben megelőzzetek. Nem a magam, hanem a ti kedvetekért és a gótokért akarok uralkodni, a hatalmunk alá vetett többi népet pedig magam felől megnyugtatom. Ezért hát mindenekelőtt az egyetértésre és a szeretetre törekedjünk, testvéreim, akadályozzuk meg a lázadást és a törvénytiprást, vegyük tudomásul, hogy a közjóra születtünk. (210) Éjjel-nappal azon töprengünk, mit kíván a királyi méltóság; atyánk tettei mint példakép, folyton a szemünk előtt lebegnek, és nem tűrjük, hogy valamelyitek gyalázatot hozzon rá. Magamról pedig azt ígérhetem, hogy buzgón fogok őrködni méltóságotok és javatok felett, átvállalom az apai kötelességet, hogy azt, aki születésre és rangra nagyobb nálatok, emberségben, tettben, szívességben se tapasztaljátok kisebbnek, és ne vegyétek észre, hogy nincs apátok.
Aztán, mintegy a könnyek árjától elfulladva, véget vet a szónoklatnak. Thorismund beszéde után a zokogó katonák királlyá nyilvánítják őt, és a legmagasztalóbb jelzőket kiáltozzák. Theodorik testét Toulouse főtemplomában elhantolják, mint végrendeletében meghagyta. A katonák dús pénzjutalmat kapnak a fiától, fejenként harminc ezüst sestertiust osztottak ki. Uralkodása teljes egyetértésben, mindenki nagy reménye és várakozása közepette kezdődött. Aëtius észrevétlenül elbocsátotta a sereget, mivel a segédcsapatok a túl nagy tömeg miatt kieszközölték az engedélyt, hogy gyorsan távozhassanak.

De térjünk vissza Attilához, aki, miután úgy határozott, hogy serege kiegészítése végett hazamegy a Pannóniákba, mindent végigpusztít és lerombol, ami még megmaradt, a dicsőség legnagyszerűbb emlékművének a romot és üszköt tartván. Kész csoda, hogy e vadállati fejedelmen a szent emberek gyakran oly könnyen győzedelmeskedtek. Midőn a troyes-iakat támadta, hogy szokása szerint kiirtsa őket, Lupus, a város főpapja, szent életű férfiú, megtudva, hogy a kegyetlen ellenség közeledik, összehívta a papi gyülekezetet, és püspöki öltözetben Attila elé ment, és félelem nélkül megszólította: Te volnál az, aki eltörlöd a városokat és legázolod a népeket? Én vagyok, válaszolt Attila, a hunok királya és az isten ostora. Erre Lupus: Lépj be, uram és istenem szent és áldott ostora! Azzal megnyitva a kapukat, nagy örömmel bebocsátotta a királyt. Attilát lehengerelte ez az udvariasság, és a seregét oly kíméletesen vezette keresztül a városon, hogy egy csibének sem esett baja, mintha mindannyiukat isteni szellem fékezte volna; egyesek úgy mondják, hogy ez az ütközet előtt történt. (235) Lupus, az egybehangzó ítélet szerint szent életű férfi, ebben az időben élt; a leucusok nemzetségének e dicső tagja Pigniolát, Hiláriusz arles-i püspök húgát vette feleségül, házasságuk hetedik évében közös megegyezéssel elhatározták, hogy kegyelemben elválnak, mert így szorosabban kötődhetnek az isteni szerelemhez. Honoratus lérins-i püspök fölszentelte, egy év múlva visszatért Troyes-ba, egész örökségét szétosztotta Krisztus szegényei között, életszentsége miatt akarata ellenére püspökséget ruháztak rá, és a legönzetlenebbül irányította a papi testületet. Két év múlva szent zarándoklatra vágyva az istennek kedves Germanusszal Britanniába ment, ahol számos csodát művelt, és sok embert térített az igaz hitre. Visszatérte után, mikor – mint az előbb elmondtuk – a hunok serege egész Galliára rátört, a síkságon fekvő, sem fegyverrel, sem fallal nem védett városát isteni segédlettel megmentette. Isten igéjével meggyógyított egy béna asszonyt, megszabadított egy démontól megszállt leányt; sokat meggyógyított különböző betegségekből. (240) Böjtöléssel és sanyargatással fenyítette a testét, sohasem feküdt ágyba, az asztalon, feje alatt egy kővel aludt. Megelégedett egy szál köntössel, mely alatt mindig durva szőringet viselt. Hogy ifjú testét megőrizze a tüzes vágyakozástól, folyvást két-két napos koplalással sanyargatta, reggelivel soha sem frissítette föl, táplálék helyett szent ritmusokkal szokta kielégíteni. Keveset aludt, helyette állandóan imádkozott. Végül püspökségének ötvenkettedik évében elszunnyadt az úrban, és az istenek közé iktatták. Lupusról ennyit.

Kapcsolódó írások :














(remélem világos, hogy ez a bejegyzés nem az emberevő szkítákról szól. )

8 megjegyzés:

  1. Buko,

    most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz kihozni ezekből a hosszú írásokból. Bevallom férfiasan, számomra jól jönne néhány magyarázó szó, mert abból a székből ahol ültem, nem látszott világosan a szkíták dicsősége..

    VálaszTörlés
  2. Nem kellene terjeszteni olyan elfogult írásokat Attiláról, a hunokról és a csatáról, amelyekről minden értelmes ember tudja, hogy a katolikus egyház és Róma rendelésére készültek az általuk rettegett Attila vezér halála után. Olyan időket élünk amikor a magyarság erős belső támadás alatt áll és amikor nem a szellemileg rothadó katolikus egyház és egy elbukott rabszolgatartó római birodalom dicsőítésére van szükség, hanem az őseink által bizonyított erények újjáélesztésére. Ilyen szövegenke semmi köze sincs Krisztushoz, mint ahogy a katolikus egyháznak sem volt soha.

    Áldott, békés, szeretetteljes Karácsonyt kívánok mindenkinek.

    mm

    VálaszTörlés
  3. "(remélem világos, hogy ez a bejegyzés nem az emberevő szkítákról szól. )"

    Hanem?

    VálaszTörlés
  4. Atilla Róma elleni háborúja egy hódító háború volt. Ez annyiban dicső mint bármelyik hódító háború.

    Rengeteg embert leöltek ebben a háborúban. Ez nem egy honvédő harc volt. Ez ugye világos még számodra is mózes.

    Kár lenne azt hazudni, hogy Atilla egy jóságos bácsi volt, akit a mindent túláradó szeretet vezérelt. Nem. Elfoglalni jött rómát. El akarta foglalni. Bármi áron. Meg akarta hódítani le akarta győzni. Embereit nem kímélte. Rengeteg szkíta elesett ebben a hódító háborúban.

    Ezzel remélem nem akartok vitatkozni.

    Egy nagyszerű vezér volt egy kiemelkedő stratéga. De a hódítás attól még hódítás marad.

    Milyenek is voltak a szkíták Bonfini szerint ?

    "Háborúban kérlelhetetlen nemzet, fékezhetetlen, nagyravágyást és kapzsiságot nem ismerő, a legyőzőttől nem kíván egyebet, csak a dicsőséget, nem művel földet, nem épít házat, nem telepít falvakat, nincs állandó lakóhelye. A műveletlen pusztaságokon csak barmait legelteti. Szekerét házként használja, amelyet kedve szerint mozgathat, ezen szállítja az asszonyokat és a gyermekeket; vad- és nyestbőrbe burkolóznak, nem használnak gyapjút, tejjel és mézzel táplálkoznak, edényük leginkább a fejővödör, fegyverük kard és nyíl, az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük. A lopást tartják a legsúlyosabb bűnnek, mert barmaikat és élelmiszerüket fedél és kerítés nélkül tartják, midőn az erdőkben kóborolnak; ha lopni szabad volna, nem tudnának fennmaradni; a máséra nem vágyakoznak, megelégednek a magukéval; aranyat, ezüstöt nem kívánnak. (25) Egyébként kiegyensúlyozottak, mértékletesek, természettől fogva becsületesek, amit a rómaiak és a görögök még a filozófusok utasításai és tanításai nyomán sem tudtak követni. Ezeknek ugyanis többet használt a bűnök nem ismerése, mint amazoknak az erények ismerete. Joggal dicséri tehát őket oly nagyon Homerus, ahogy az előző könyvben mondtuk, de amikor kapcsolatba kerültek a föníciaiakkal, iónokkal, miletusiakkal, a görögökkel és a rómaiakkal, erkölcseik megfertőződtek, kegyetlenekké és vadakká váltak."

    Egy vad hadsereg jött el Rómát elfoglalni. Nem hátranyilazva, hanem előre törve. És a lehetőségük meg is lett volna rá, hogy porrá zúzzák, és szétdúlják. Ez lett volna a pont az i-re.

    Rengeteg ember elpusztult ebben a harcban és a cél előtt Atilla megállt. Senki nem tudja, hogy miért. Nem győzték le, nem lett végzetesen elverve, Győztesen Rómát épségben hagyva visszament Pannóniába...

    VálaszTörlés
  5. Különben a szónoklatok a műben retorikai példabeszédek. Okulni lehet belőlük mert Bonfini nagyon jó szónok volt és ezeket a beszédeket ő írja.

    Nem igaz, hogy nem veszitek észre, hogy ezek a beszédek nem a rómaiakhoz vagy a szkítákhoz szólnak sohasem, hanem az olvasóhoz. Az olvasó szívét igyekszik a szerző meglágyítani vagy megkeményíteni.

    Ebben a fejezetben Thorismund beszéde a fő mondandó. De ott se szkítákrók mondottak, hanem a katonáinak mondott intelmek)

    A szkítáktól még 100 éve is tartott európa. Nem véletlenül darabolták szét az országot Trianonban és szüntették meg a hadsereget....

    De hiába. A második világháborúban Budapest ostrománál megmutatta megint a nemzet, hogy mire képes. Hogy a hősök még mindig számolatlanul vannak itt. Hogy inkább a halál mint a megadás. És ez nem olyan rég volt. (Aztán 56-ban ismét felmutattunk valamit a világnak) A szkíták már nem lóval járnak és már nem nyíllal lőnek, de még itt vannak a kárpát medencében - nem kell izgulni.

    Ha csak csupa szépet és jót írna Bonfini a magyarok elődeiről az nem volna más mint hazug képmutatás.

    Atilla az aktuális birodalom ellen viselt hadat. Ez mai viszonyok között kb azt jelenti, mintha megtámadnánk valamelyik "birodalmat" (USA-Izrael, Kína, Oroszok) és sikeresen el is jutnánk a szivéig. Ez nagy fegyvertény volt akkor, de ne ámítsuk magunkat. Kegyetlen öldöklések kellettek ehhez a győzelemhez. Szeretet rezgéssel nem ment ez akkor se és ma se megy. Az élet már csak ilyen "kegyetlen".

    Még egy cikk lesz Attiláról aztán a hun helyett magyar vizekre evezünk. Hagyjuk a szkíta ősöket és rátérünk a pannóniai visszajövetelre.... Itt is van történet bőven amit érdemes elmesélni - mert az iskolákban nem így tanítják...

    bukovinai.

    VálaszTörlés
  6. Szántaiék szerint:
    "Amikor Atillának Róma falai alatt megjelenik Jézus Krisztus angyala és tőle jön az üzenet: az angyal fényes koronát ígér neki, ha megkíméli a várost, mert az apostolok csontjai a városban nyugszanak. Atilla itt elvállalja azt a küldetést, hogy megkímélje a várost, bármilyen nehezére is esik Isten ostorának, hogy ne rombolja le a bűnös Rómát. Ettől kezdve lesz Róma püspöke római pápa. Ezt is Atillának köszönheti a kereszténység. Innentől kezdve a magyarság egy vállalt utat fog bejárni. "

    Erről írtam azt korábban, hogy el kell döntenie mindenkinek magában (aki képes a popkorn mögül felnézni egy kicsit), hogy a magyarság sorsa valóban

    - egy tudatosan vállalt keresztjárás
    - az életellenes erők tevékenysége által kikényszerített pálya,
    - vagy a körülmények alakulásából adódó hibás (de tanuló)út.

    Jómagam arra hajlok, hogy egy kicsit mind a három...

    TT

    VálaszTörlés
  7. Bukovinai, éppen hogy ellenkezőleg: az iskolákban úgy tanítják Attila/a hunok történetét/történelmét, ahogy itt bemutatod ezekkel a egyházi/római felsőbbrendűséget sugárzó ál-történelmi szövegekkel.

    A római birodalommal szemben csak két választása volt egy népnek, bárány vagy farkas lenni vagyis rabszolga vagy szabad lenni. A hunok nem akartak bárányok lenni és nem is lettek azok. A kat. egyház persze minden nemzetből báránykát igyekezett faragni, így tudott sokáig uralkodni sok népek felett. Rosszul ismered a történelmet Buko, csak azt az elfogult pár meséskönyvet ismersz amit eddig olvashattál és amit ideszkennelsz most.

    Tőlem azt csinál mindenki amit akar, de szerintem nem nagyon érdekes mások eszeléseivel és egy rakás jutubos hivatkozásokkal villogni vagyis attól válik érdekessé egy blog, ha saját mondanivalónk van.

    mm

    VálaszTörlés
  8. Békés, Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

    http://www.youtube.com/watch?v=zcCI7vKD9M4

    TT

    VálaszTörlés