Szent Márton és Ányos

A karácsony közeledtével emlékezzünk meg két szentéletű emberről akikről mostanában kevés szó esik, ellenben fontos őket megemlítenünk mivel a történelmi kitekintés folyamán szó lesz még róluk.

Szent Márton


Severus azt mondja, hogy Márton a pannóniai Sabaria városkában született, Paviában nevelkedett, magas rangú, bár nem igaz hitű szülőktől származott. Az apja katonai tribunus volt; ő maga gyermekkorától először Constantius, majd Julianus császár alatt katonáskodott, jóllehet akarata ellenére, mert kölyökkorától a jóságos és mindenható Krisztus zsoldjában szeretett volna szolgálni. De amikor császári parancsra a veteránok fiainak be kellett állniuk a seregbe, őt erővel hadi szolgálatra kényszerítették. Bajtársai iránt csodálatosan jó, hallatlanul kedves volt, türelme és embersége páratlan. Megkeresztelkedése előtt három évig katonáskodott, mely idő alatt mindent a legnagyobb jámborsággal művelt, úgyhogy zsoldjából a napi élelmen kívül semmit sem tartott meg magának. (140) Amiens kapujánál dühöngő télben egy ruhátlan szegény láttán köpenyét kardjával kettévágta, és ráterítette. A következő éjjelen álmában feltűnt előtte a megváltó Krisztus, azzal a ruhadarabbal takarva, amelyet ő a didergő koldusnak jószívűen odaadott, és így szólt: A hitben újonc Márton ezzel a ruhával takart be engem. 18 éves korában részesült a keresztségben. Amikor a barbárok elözönlötték a Galliákat, Julianus sereget gyűjtött, és Worms városánál a katonáknak pénzt meg ajándékot osztott, ő a fizetséget meg az ajándékot visszautasította, és a császár fenyegetésére sem változtatta meg a szándékát, mert meg akarta tartani azt a jogát, hogy nemesebb szolgálatot vállalhasson. Mihelyt a földi katonaságtól megszabadult, azonnal fölkereste a szent életű Hiláriusz poitiers-i püspököt, aki exorcistává tette őt; álombéli intésre felkereste a szüleit; útközben egy rablót megtérített a hitre és a jámbor életre. Amikor Milánó mellett haladt el, emberi alakban egy démon jelent meg neki, akit szent igével elűzött. Anyját az igaz hitre térítette, műveletlen és faragatlan apjáról lemondott. Midőn az ariánus eretnekség szinte az egész niyricumot megfertőzte, és a beszennyezett papi testületben szónokoltak, őt nyilvánosan megvesszőzték és gyalázattal illették. (145) Itáliába visszatérve megtudta, hogy Hiláriuszt az eretnekek száműzték, ekkor Milánóban megállt, és egy kolostort alapított magának. Innen Auxentiusnak, az ariánusok főnökének pártja elüldözte, Albengo-szigetre húzódott, ahol gyökereken és füveken tengette az életét; tapasztalatlanságában gyakran evett hunyort, azonban a méreg ártalmát imádsággal tápláló erővé változtatta. Amikor Hiláriusz lehetőséget kapott a visszatérésre, Rómában találkozni szeretett volna vele, de mert nem találta, a nyomába eredt; az szívélyesen fogadta, és a város közelében egy kolostort alapított magának. Egy hitújonc felkereste őt, hogy tanítványai között nevelkedjék, majd távollétében meghalt, ő pedig hazatérve életre keltette. Lupicinus Honoratus szolgáját, aki kötéllel vetett véget az életének, feltámasztotta a halálból. Végül akarata ellenére mégkapta a tours-i püspökséget. Püspöksége idején a tömeg ellene támadt, mire a harmadik mérföldkőnél keresett egy magányos helyet, amelyet egy oldalról hegység, más oldalról a Loire folyó kerített be, és csak egyetlen, szűk úton volt elérhető. (150) Itt a vele levő nyolcvan pappal kollégiumot állított fel, s megtiltotta nekik a hús és a bor fogyasztását. A kényelmes ruhát bűnnek tartotta; teveszőr inget szokott viselni. Kolostora közelében volt egy hely, amelyet az emberek tévedésből szentnek tartottak, ezt felkereste, megtisztította, és profán hellyé nyilvánította. Egy rabló dacos és megátalkodott kísértetét rákényszerítette, hogy nyilvánosan megszólaljon. Ledöntött egy ősi oltárt, és a népet megszabadította a babonás tévelygéstől. Egy faluban lerombolt egy igen régi templomot, majd a szomszédos fenyőhöz ment, és a pap meg a hitetlen tömeg tiltakozása ellenére kivágta; a fa feléje dőlt, ő rezzenéstelenül állt, várva, hogy lezuhanjon, és amikor az nagy recsegéssel ledőlt, csupán az üdvösség jelével félrehárította, mely csoda révén igaz hitre térítette a tömeget. Midőn Aquitániában még kevés ember, mondhatni senki sem hallotta Krisztus nevét, Gallia zömét megvilágította az igaz hittel, a régi pogányságot kiirtotta, mindenfelé szent templomokat alapított. Tűzvészeket sokszor fékezett meg. Egy Libourne nevű faluban le akarta bontatni a pogány templomot, az istentelen tömeg azonban gyalázattal elkergette. Isten segítségéért fohászkodott, majd visszament két angyallal, az ősi épületet ledöntötte, a bálványokat mindenki szeme láttára összetörte, mely látványra az egész sokaság megtért az igaz hitre. (155) A haeduusok falujában a pogány tömeg tiltakozása ellenére lerontott egy ősi szentélyt, hogy hamis hitüktől megszabadítsa őket, sokan kivont karddal rontottak rá, akiket csodaképpen visszavert és isteni erővel legyőzött. Trierben egy súlyos bénasággal gyötrődő lányt kigyógyított. Tetradius helytartói tisztviselő szolgáját megszabadította a belé bújt ördögtől. Ugyanezen városban egy szakácsból is kiűzte a démonokat. Párizsba érkezve a kapunál szembetalálkozott egy leprással, akit a tömeg szeme előtt egyetlen csókkal megtisztított. Arborius leányát, akit negyednapos hideglelés gyötört, egy levéllel meggyógyította. Vezeklőövének bojtja, ha hittel érintették, számos betegséget űzött el. Paulinust, akinek a szemét nád szúrta ki, fájdalmától megváltotta. Márton egy létráról lepottyanva sok sérülést szenvedett, a következő éjjelen egy angyal összetört testének kék foltjait gyógyító kenőccsel kente be, úgyhogy másnap már semmi fájdalmat sem érzett. Midőn a bősz természetű, a polgárháborúban aratott győzelemtől elkapatott Maximus császárt több püspök fölkereste, és a fejedelem körüli szolgai hízelgéssel megbélyegezte magát, egyedül Márton őrizte meg az apostoli méltóságot, ő ugyanis, ha valakiért kénytelen volt kérni valamit a királytól, inkább parancsolt neki, mint könyörgött. (160) A fejedelem lakomára szóló meghívását visszautasította, mondván, hogy nem lehet asztaltársa annak, aki két császárt fosztott meg, egyet országától, egyet életétől. Maximus azzal mentegetőzött, hogy az uralmat nem önként vette fel, hanem a katonák erőltették rá a feladatot, hogy az országot fegyverrel védje meg, és ezt nem tartja ellentétesnek az isten akaratával, hiszen hihetetlen sikerrel szerezte meg a győzelmet, ellenségei közül pedig senki sem halt meg másképp, mint csatában, erre megbékélt vele és engedett. A meghívásra megjelent a császár ebédjén, amelyen az igazságszerető Aevodius konzul és helytartó is részt vett; Maximus utasítására a szolga serleget nyújtott neki, hogy majd az ő jobbjából vegye át azt, Márton ivott, majd egyik papjának adta át, mintha senkit sem tartana annál méltóbbnak arra, hogy utána igyék; az asztaltársak nem ok nélkül csodálkoztak ezen. Maximusnak előre megmondta, hogy ha terve szerint elmegy Itáliába, hogy Valentinianusszal megütközzék, az első összecsapásban győzelmet szerez, de rövid idő múlva meghal, amit az események menete igazolt is, amennyiben Valentínianus az első ütközetből megfutott, egy év múlva pedig erejét összeszedve Aquileia falai között elfogta és megölte Maximust. Tudni való, hogy Mártont angyalok társaságában látták, az ördögökkel viszont többször megküzdött; tudniillik az ő szeme elől nem tudtak elrejtőzni, Mártont nagyon gyakran zaklatták zsivajgásukkal, mert ármányaikkal nem tudták becsapni. (165) Az ördögök minden szemfényvesztését meghiúsította. Volt egy Anatolius nevű ifjú, valójában álruhás ördög, aki szerzetesnek adva ki magát alázatosságot és ártatlanságot színlelt, és lebeszélte a szerzeteseket arról, hogy Mártonnak hitelt adjanak, azt állította, hogy istentől angyalok révén egy fehér palástot kapott, ezt Márton szentsége leleplezte. Egy éjszaka az ördög Krisztus képében jelent meg Márton előtt, ő megcsúfolta, és az füstként szállt el. Beszédében igen-igen komoly és hallatlanul méltóságteljes volt, az írás problémáinak fejtegetésében roppant szenvedélyes, hatásos, készséges és fürge; isteni alázat világolt benne. Amely napon a nagy tudású Severust fogadta, a saját kezével vitt neki vizet, és estére megmosta a lábát. Gondolatai mindig az ég felé törtek, önmérséklete hallatlan, állhatatossága hihetetlen, mértékletessége ritka volt, és egy pillanatra sem pihent az isten művében. Egyetlen óra és perc sem telt el, amelyet ne töltött volna imával vagy olvasással. Senkit sem ítélt meg, és senkit sem kárhoztatott. Sértésre nem emlékezett, sőt, minden bántalmat elfeledve állandóan lobogott az isteni és emberi jóságtól. Sohasem látták haragosnak, indulatosnak, bánatosnak vagy vidámnak. Mindig egy és ugyanazon arcot mutatott, melyen valami égi kiegyensúlyozottság áradt el. Száján nem volt más, mint Krisztus, szívében csak jóság, békesség, könyörület és szeretet. (170) Aki tehát nem hiszi, hogy szent volt és méltán került az istenek közé, az nem lehet más, mint pogány és szentségtelen. Cellájában üldögélve sohasem használt karosszéket, hanem megelégedett egy ócska háromlábú sámlival. A fagyoskodó szegényt, aki köpenye alá bújt, titokban betakarta. Amikor ünnep alkalmával az oltár előtt állva misézett, látták, hogy hirtelen lángnyelv öleli körül a fejét. Kigyógyította Evantiust betegségéből, egy fiút a halálos kígyómarásból. Egyszer az úton haladva szokatlan ruházatával véletlenül megijesztette az öszvéreket, amelyek egy szekeret húztak, miért a kocsisok alaposan elverték. E galádság miatt az öszvérek nem voltak hajlandók helyükből kimozdulni, a kocsisokban feltámadt a bűnbánat, Márton lába elé borultak, így bocsánatot kaptak, és mehettek tovább. Püspöksége előtt két, püspöksége alatt egy halottat támasztott fel, mert Chartres faluban egy anyának visszaadta halott, de a halálból visszahívott fiát. Amikor Valentinianus bezáratta előtte az ajtót, az angyalok azonnal kinyitották. Maximus nagyra tartotta őt, felesége pedig istenként tisztelte, az ő szolgálatkészségüket szívesen fogadta, mert így könnyebben tudott segíteni a nyomorultakon. (175) Abourges-iak és a tours-iak határában van Clion falu, benne egy híres egyház, amelynek sekrestyéjében Márton néha útközben elidőzött, és a szalmán megpihent. Távozása után a papok és az apácák áhítattal szétosztották a szalmát, melyet mikor egy démon által gyötört ördöngösnek a nyakszirtjére szórtak, az a szónál gyorsabban meggyógyult. Két tűz között nem égett meg. Séta közben megsajnált egy üldözött nyulat, és egyetlen kiáltással visszahőköltette a kutyákat. Egy tisztelendő szüzet híre nyomán meg akart látogatni, aki visszautasította őt, mondván, hogy soha egyetlen férfival sem váltott szót, ezt nagy dicsérettel illette, és a szűz által küldött ajándékot örömmel elfogadta. Bevallotta, hogy ágyában gyakran látogatta meg Péter, Pál, Ágnes, Tekla és Mária. Amikor tanítványai a világ vége felől érdeklődtek, azt válaszolta, hogy előbb Nérónak és az Antikrisztusnak kell eljönnie, és az egyiknek nyugaton, a másiknak keleten uralkodnia; Néró nyugaton tíz királyt igáz le, hogy bálványt imádjanak, az Antikrisztus Jeruzsálemben fog uralkodni, a várost és a templomot újjáépíti, a keresztényeket üldözi, hogy Krisztus hitétől elpártoljanak, és higgyék azt, hogy ő Krisztus és az isten fia; Néró és az egész világ ennek hatakna alá esik, és ez addig fog uralkodni, míg Krisztus megérkezik és megsemmisíti. (180) A tours-iakat megmentette Avicianus gróf kegyetlenségétől. Egy születésétől fogva néma lánynak megadta a szólás képességét. A bűnös Bricchio presbiteri puszta türelemmel megjavította, könyörgéseivel jóravalóságra indította. Sens környékén egy falu szőlejét minden esztendőben pusztító jég verte el. Márton imája minden vihart sokáig messze űzött. Megszabadította Avicianust a démontól, amely a kényurat örökösen barbár vadságra ingerelte. Amboise faluban egy nagy halom tetején állt egy óriási költséggel készített szobor; többször utasította Marcellus lelkészt, hogy a bálványt rontsa el, hogy az ne csalja többé hamis hitre a népet, az azonban a dolog nehézségével szabadkozott, Márton imájára vihar támadt, és ledöntötte azt. Egy magas oszlop tetejéről egy másik bálványt az égből lezuhanó ugyanolyan oszlop vert le. Egy asszony, aki régóta vérfolyásban szenvedett, ruhája bojtját megérintve azonnal meggyógyult. Néhányan, akik hajótörésben így kiáltottak: Márton istene, könyörülj rajtunk! – a vihar nyomban elülvén megszabadultak. Lycontius családjáról levelével elhárította a pestist. (185) Mivel halálát jóval előbb megérezte, jelentette a tanítványainak, hogy teste mihamar eloszlik, de mielőtt meghalt volna, elment a candes-i egyházmegyébe a papok nézeteltérésének az elsimítása végett, tudva, hogy halála nem ok nélkül esik azon időre, amelyben egyházának békét szerez. Tehát Arcadius és Honorius császársága idején az isteni Márton, a tours-iak püspöke, teljes szentségű férfiú életének nyolcvanegyedik, püspökségének pedig huszonhatodik évében egyházmegyéjének falujában, Candes-ban eltávozott ez életből. Egész Gallia megsiratta, és az angyalok díszes kíséretével az istenek közé vitetett, amit sok szentséges atya megérzett, mint Szeverin kölni püspök is. Most visszatérünk a történelemhez.

Ányos püspök

Kevéssel azelőtt, hogy a hunok benyomultak a Galliákba, mint az évkönyvek feljegyzik, az elmondottakon kívül sok csodajel tűnt fel, mely az idők szörnyű szerencsétlenségét jelezte. (25) Elsősorban szüntelen földrengés; az ég különböző jeleket küldött. Északon éjszaka állandó, éterszerű tűz látszott, benne dárda alakú vonalak, a holdon gyakori homály és fogyatkozás, üstökösök. Mindez Galliát iszonyú pusztulással fenyegette, amit Nicasius gyakran megjövendölt, Ányos orléans-i püspök pedig prédikációiban a gallokat folytonosan a megtérésre és az igaz hitre buzdította, hogy az isten haragja eltávozzék. A reimsiek a hun ostrom alatt Nicasiust kérdezték, mit kell tenniük, adják-e meg magukat a hunoknak, vagy küzdjenek keményen a város megmentéséért. Nicasius azt felelte, hogy mert a gallokat az isteni igazságszolgáltatás sújtja büntetéssel, a várost semmi erőfeszítéssel sem tudják megvédeni; az isteni szellem a reimsieket barbár pusztítással fenyíti meg, azonban mégsem kell a népnek egészen kétségbe esnie, hanem önként kell vállalnia a halált, hogy a testi bűnhődésből a lelkekre örvendetes halhatatlanság következzék; ezért ő, a pásztor, juhaiért, de nemkülönben ellenségei, mint barátai üdvéért önként elsőül fog meghalni; imádkozzék tehát mindenki, és kérje az isten irgalmát a halál elszenvedéséhez. Húga, Eutropia, ugyanilyen lelkesen emelte az égre kezeit, és fennszóval biztatta a népet a gyönyörű és üdvös halálra. (30) A püspök tekintélye és a szűz példája mindenkit fellelkesített a vértanúságra, a felébredt szégyenérzet és jámborság megszilárdította a sokaság lelkét. A prédikáció után a népet bevezeti a mennyei szűznek ajánlott bazilikába, hogy könyörögjön az istenek segítségéért. A kapukat betörik, az ellenséges sereg benyomul, Nicasius húgával együtt a templom előtt áll, bátran nézi a támadó századot, és ahogy az a közelébe ér, kezét fölemelve csendet int, és e szavakkal lép elő:
Ha isten akaratának a legnagyobb hatalom is engedelmeskedik, szól, miért fordítjátok a győzelmet a méltóságunk elleni dühöngésre? Ha a nemes harcosok jelmondata kegyelmezni az alázatosoknak és leverni a fennhéjázókat, miért törtök ily bősz ábrázattal és előreszegzett fegyverrel az istene előtt alázkodó keresztény fajzatra, mely nemcsak meghunyászkodik és térdre borul előttetek, de parancsotoknak is kész engedelmeskedni, és most irgalmatokért rimánkodik? Gondoljatok arra, hogy ti is emberek vagytok, tudjátok meg, hogy az igaz isten nem felejt sem jót, sem gonoszt. Ne hívjátok ki magatok ellen gyilkossággal és állati kegyetlenkedéssel az isten haragját, hiszen miközben a mi vesztünkre áhítoztok, inkább a tulajdon üdvösségeteknek ástok vermet. Ha a juhaimat mindenáron le akarjátok mészárolni, először engem öljetek meg húgommal; ezt az áldozatot mutassátok be istennek a nép üdvére. (35) De ha a többieknek sem akartok kegyelmezni, tudjátok meg, hogy sokkal többet tesztek a keresztények igazi üdvösségéért, mint ártalmára.

....

Azt mondják, hogy Orléans város megmentője Ányos orléans-i püspök volt, ez akkoriban mindenki által szent életűnek ítélt férfiú. Szentsége révén már jóval korábban csodákat tett. Amikor ugyanis kijelölt püspökként a városba érkezőben volt, figyelmeztette és kérte Agrippinus lovasparancsnokot, hogy érkezésének ünnepnapján adjon az elítélteknek kegyelmet, és a foglyokat eressze ki a börtönből. (55) Ez vissza akarta utasítani, mire az égből egy kő esett a fejére; bevitték az ágyasházába, ahol a vérveszteség következtében már a halálhoz közeledett, mikor magához engedte a látogatására érkező férfit, aki kezét rátéve azonnal meggyógyította őt, ez pedig a szent csodától megrendülten a halálra ítélt szerencsétleneket kegyelemben részesítette. Ányost tehát a város kegyetlen ostroma arra késztette, hogy a polgárság megmentéséért mindent próbáljon meg, elsősorban az isteni segítséget, amelynél hathatósabb védelmet nem lehet kívánni, ezért ünnepélyes könyörgéseket rendezett, az egész papi testülettel körmenetet tartott a városban, a szent testet körbehordta a magas falak tetején, ájtatos énekeket énekelt, könyörgött a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, a halandók szabadítójának a segítségéért. Amikor egy pap, akit az ellenség elfogott, gyalázkodó gúnyolódással rászólt, hogy amit most csinálsz, azt mi is megtettük, de hiába, mert az isten most elfeledkezett a híveiről, azonnal szörnyethalt. Amikor az ostromgépeket a városhoz vonszolták, és az ütközet kiújult, az egész nép az oltárokhoz futott, a püspök azt tanácsolta, hogy csak az istenben bízzanak, majd hozzá fohászkodva fellépett a falakra, és amikor megérezte, hogy segítő szellem szegődött mellé, kiköpött a barbárokra. A szájából kifröccsenő nyálból hirtelen akkora zivatar kerekedett, hogy négy napon át egyetlen ellenséges katona sem volt képes a helyéből elmozdulva csatába indulni; úgy látszott, hogy a tábort elsöpri az árvíz, az iszonyú vihar és az orkán több sátrat szétszaggatott. Sok szkítát elsodort a szökőár, néhányat villám sújtott. A vihar lecsendesedése után Ányos kiment a városból, hogy Attila lelkét megszelídítse, és népének kikönyörögje a szabadulást, és amikor a tisztelendő atya püspöki süvegben és öltözékben elébe állt, így beszélt:
(60) Miért üldözöd, Attila, oly vad kegyetlenséggel a keresztény népet, miért nem tudsz betelni az emberi vérrel? Ha valamilyen isteni akaratból isten ostora lettél, fordítsd dühödet a bűnösök és a pogányok megbüntetésére. A megtérőknek és az igaz bűnbánatot tanúsítóknak, az alázattal könyörgőknek az isteni példa szerint meg kell bocsátani, mert, Attila, az isten nem taszítja el a megtört és megalázkodó szívet. Szedd össze végre-valahára magadat, és hallgasd figyelmesen az igazságot, melyet e pap prédikál, mert az igazság sohasem jut el a fejedelmek küszöbéig. Emlékezz arra, hogy embernek születtél, és nem szabad félrelöknöd az emberiességet, mert a gonoszok nem remélhetnek jó véget. Igaz, hun vagy és szittya, de azok között is sokan vannak, akikbe maga a természet oltott vallásosságot, és akik joggal neveztetnek basilicusnak, vagyis királyinak. (65) Tudd meg, hogy a hatalmat, amelyet elnyertél, a mindenható istentől kaptad, akitől, higgy nekem, minden hatalom származik. Isten azt parancsolta, hogy a hitetlenek ostora és ostorozója légy, nem a hívőké és ártatlanoké. Ébredj rá, hogy a hatalmat az istenség adta neked, és ha visszaélsz vele, ugyanolyan könnyen el is veszi. A királyságnak az igazságosság és az istenfélelem veti meg az alapját, ahol pedig a királyok lelkéből ez a két szentség kiűzetik, ott nincs az a szilárd hatalom, mely azonnal össze ne omlana. Könyörületedet kérni jövünk hozzád, hatalmas király, békéért és irgalomért esdeklünk. Ha az ítéletet isteni akarat és emberi vétek bízta a fegyverekre, nem kérünk túl sokat. Nem panaszkodunk amiatt, hogy olyanok támadnak minket, akiket nem hogy nem bántottunk, de még csak nem is ismertünk. Nem sérelmezzük a jogtalan támadást, ha ezt az istenek eltűrik, csak azt kérjük erősen, hogy fogadd szívesen azokat, akik megadást és engedelmességet ajánlanak. (70) Nem kérünk mást, csak hogy ezt a népet, amely nem méltatlan uraságodra, méltóztasd megajándékozni saját városával és vagyonával, hiszen nem a másét, hanem a magáét kéri; nem károdra, hanem szolgálatodra törekszik, gyermekeinek biztonságot, asszonyainak szemérmességet, vagyonának sértetlenséget kér, békéért és irgalomért könyörög, hazájának pusztulásán siránkozik, és ha kérését meghallgatod, megígéri, hogy örökösen szolgálatodban él, és készséggel engedelmeskedik mindig. Adj tehát békét és bocsánatot az orléansiaknak, tartsd meg őket biztonságban és sértetlenül, hagyd abba a jogtalan ostromot, tiltsd meg a mohó rablást, és tüstént parancsold meg, hogy a sereg vonuljon el innen. Ez az, amiért a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, megváltónknak, a szenvedésére újra meg újra könyörgünk neked. Tudd meg, hogy ez a nép isten oltalma alatt áll, és gondold meg, ha nem így cselekszel, nem kerülöd el a fenyítő isteni ítéletet.
A kegyetlenségbe mélyen belesüllyedt Attila elzárja a fülét a jámbor könyörgés elől, Krisztus említésére feldühödik, ráparancsol, hogy hordja el magát, és halállal fenyegeti, ha nem iszkol gyorsan. Ányos dolgavégezetlen megy vissza a városba, a reményvesztett népet még mindig biztatja, és az égi segedelemmel bátorítja. (75) Isten segítségével titokban kioson a városból, és az ellenséges táboron keresztül észrevétlenül elmegy Aëtiushoz, aki onnan nem messze vert tábort Theodorik fiával, Thorismunddal, figyelmezteti a szorító szükségre, és könyörög, hogy a római meg a gót sereggel gyorsan vigyen segítséget. Aëtius megértvén a helyzetet, röpül seregével, az óvatlan és mit sem sejtő hunokat megrohanja a táborukban; zavar támad, egy rész fegyverért kap, többen futásban keresnek menedéket, mások megerősített állásokat foglalnak, minden felbolydul és összezavarodik. Ezenközben a sáncnál küzdők közül sokan elesnek, mások megsebesülnek; akik a táborból kiszaladnak, hogy a közeli erdőkbe húzódjanak, szinte mind odavesznek. Sokan belevetik magukat a Loire folyóba, amely a Cevennes-hegységből Clermont közelében ered, elválasztja egymástól a lyoni, a kelta és az aquitán Galliát, majd nagy messze belefolyik az óceánba. A bátorságukat visszanyerő városvédők kitörnek a városból, növelik a mészárlást, minek láttán Attila összevonja a csapatait, az ostromot abbahagyja, és a közeli hegységbe vonul vissza, arra gondolva, hogy nem a városlakókkal, hanem az ellenséggel kell rendezett hadsorokban megütköznie. (80) Ányos ebben a csatában sok hunt megmentett, mert nem tűrte, hogy a jelenlétében megöljék, és jámbor könyörgéssel kiváltotta őket a rómaiak meg a gótok kezéből. Az orléansiak a püspök erénye által megszabadulva hálát adnak az istennek, minden oltárnál misét mutatnak be, istenhez himnuszokat énekelnek, hitük megerősödik, erkölcseik megjavulván ápolják a jámborságot, és sokkal mélyebb hittel imádják Jézus Krisztust, a város megszabadítóját, kiáltozzák, hogy ő az egy igaz isten. Ez évben oly bőven termett a gabona, hogy úgy látszott, mintha az ég nemcsak az ellenség veszedelmétől, hanem az éhínségtől is csodával mentette volna meg a várost. Ányos néhány esztendő múlva elhunyt, és mert népe előtt sok érdemet szerzett, az istenek közé emelték, és szent évfordulót rendeltek a tiszteletére.

A Catalaunumi csata a népek csatája




Nem tudjuk elég biztosan, melyiknek higgyünk. Úgy véljük, hogy Attila Orléans ostromát odahagyva, miközben Aëtius és Theodorik ellen a narbonne-i Galliába vonult, akkor foglalta el Lyont, ezt az ősi várost, Gallia középső részének fővárosát, mely ott települt egy dombra, ahol a Saône folyó a Rhône-ba ömlik. A római birodalom virágkorában ez is tündökölt gazdagságával és lakosságával, híres vásárhely volt, ami tetemes hasznot hozott a polgároknak, arany- és ezüstpénzt vertek itt, vezetőit a rómaiak nevezték ki. A város előtt, ott, ahol a folyók egyesülnek, emelkedett egy nevezetes, Caesar Augustusnak szentelt templom, amely a gallok közös költségén épült, ebben volt egy különös tiszteletnek örvendő oltár, amelyre hatvan nép neve volt felírva, mindegyiknek egy-egy szobrával, mellette egy óriási oltár állt. Lyon a segusiavok központja volt. A költők és más írók emlékhelyénél versenyeket tartottak, és aki itt alulmaradt, annak spongyával letörölték az írását, vagy bele kellett hajítania a folyóba. Attila tehát e híres és megfelelő őrséggel el nem látott várost olyan dühvel szorította meg, hogy az pár nap alatt megadásra kényszerült. Aztán a Rhône mentén sebes rohammal szétdúlta és felbolygatta az allobrogokat, a vienne-ieket, a valence-iakat, a salluviusokat, az avignoniakat, az arles-iakat és a Rhône többi lakóját, soknak pénzért hagyott békét. (90) Miközben az úgynevezett narbonne-i Gallián keresztülvonul, a magas hegyek közül egy toprongyos, torzonborz szakállú, bámulatosán mocskos remetét vezetnek elébe, akiről az a hír járja, hogy kiváló látnok és az isteni szándék tudója. A király jóindulattal ereszti a színe elé, és nagy nyájasan kéri, hogy tárja fel előtte a sorsát, mire az egy darabig gondolataiba merülve álldogál, majd:
Azt kívánod, hatalmas király, szól, hogy egy durva és tudatlan erdőlakó tolmácsolja neked az isten akaratát, és tárja fel a jövő titkait, amelyeket csak az ismerhet, aki előtt a mennyei kegyelem fölfedi azokat. Miféle bölcsességet tulajdonítasz te nekem, aki féreg vagyok a földön, és leginkább csak hallgatni szoktam? De hogy megértsd kimondhatatlan hatalmát az én istenemnek, akit te nem ismersz, és akit tulajdon vesztedre oly nagyon üldözöl, és megtudd, hogy az ő kegyelméből képes vagyok a jövetből valamit megjósolni, jóllehet az illendőnél szabadosabban látszom beszélni, mégis így halld az isteni végzést: Rettegett Attila, az isten, aki annyi sok nép birodalmát vezérli, haragjának kardját a te jobbodba adta, hogy te, mint isten ostora, és a te kegyetlenséged a halandók istentelenségét az ő igazsága szerint megbüntesse. (95) Az, aki a harag kardját neked adta, el is veszi, ha akarja, hogy megtudd, az uralkodás és minden háborús győzelem nem emberi, hanem isteni hatalom alá tartozik. Te azonban visszaélsz a kapott hivatallal, mert sem azt nem tudod, hogy kitől kaptad, sem azt, hogy hogyan élj vele. Sokszor kegyetlenebb vagy a kelleténél és a méltányosnál. Inkább az ártatlanokat bünteted, mint a vétkeseket, mégsem mész ezzel semmire sem, mivel azoknak üdvöt, magadra romlást hozol. Most minden dühöddel a rómaiakat meg a gótokat üldözöd, a legsúlyosabb csatára készülsz ellenük, de tudd meg erről: Ebben, higgy nekem, alulmaradsz a rómaiakkal szemben; hadsereged mégsem pusztul el, bár a hunok roppant veszteséget szenvednek, hogy végre föleszmélj, és teremtődet megismerd, az isten által kitűzött idő előtt nem hull ki kezedből a keresztényüldözés kardja, és hatalmad nem vész el e csatában. Ébredj hát fel, féld a mindenható istent, ápold az igazságosságot és a jámborságot, mert ha nem így teszel, tudd meg, hogy szörnyet halsz.
Attila ámulattól nyűgözve elvezetteti a pusztai embert, és megparancsolja, hogy tisztességgel őrizzék, de, miután a remetét meghallgatta, úgy határoz, hogy a saját jövendőmondóit is megkérdezi, hogy megállapítsa, vajon a kétféle jóslat egybevág-e. Ezeket tüstént magához rendeli, és utasítja őket, hogy lássanak hozzá az áldozáshoz és a szertartáshoz. (100) Midőn a barmok belsejét tanulmányozzák, a beleket fürkészik, a szétszedett csontok közt a zsigereket vizsgálják, mindebből a hunok számára szerencsétlen csatát jósolnak, a belek nem hirdetnek más jót, mint hogy a következő ütközetben az ellenség főparancsnoka meghal, és eleste a rómaiak győzelmét meghiúsítja. Attila erre fellélegzett, mert azt gondolta, hogy ez a számára roppant félelmetes Aëtius halálát jelenti, amit övéi életénél becsesebbnek tartott. Úgy vélekedett, hogy elég tömeg marad még számára a légiók feltöltéséhez, és nem tudott nagyobb diadalt elképzelni, mint ha az okos és szerencsés ellenféltől megszabadul. Csak Aëtius halálát kívánta, mit ha elérhet, többé semmitől sem kell tartania, úgy gondolta, hogy minden más kedve szerint alakul. Ezért, ha eddig önbizalom hiányában többször gondolt is arra, hogy meghátrál, most nekibátorodva úgy dönt, hogy merészen üldözőbe veszi az ellenséget, aki a narbonne-i Gallia távoli vidékére húzódott vissza. (105) Tehát menetoszlopban átkel a Rhône után az Hérault folyón, aztán az Orbon, az Aude-on, Roussillonon, lerohanja a narbonne-i Gallia szélén élő tectosag népet, ott, ahol az Elne folyónál a széles catalaunumi mezők terülnek el. Innen nem messze állt az ellenség tábora, árokkal, sánccal jól megerősítve, hogy a barbárok ne foglalhassák el könnyen, Toulouse város közelében, ahol – mint mondtuk – Theodorik, a gótok királya uralkodott. A két hatalmas, egyenlő esélyekkel rendelkező vezér szívesen találkozott a catalaunumi mezőn, hogy a közjóért vagy a hatalomért megverekedjen. Ezt a mezőt mauriacusnak is nevezik, hosszában százötven mérföldre terjed, szélessége száz. A föld e része számtalan nép tanyája volt. Amikor Attila észrevette, hogy Aëtius és Theodorik felmérhetetlen hadsereggel és erős segítséggel érkezett, igencsak megbánta, hogy seregének egyharmad részét elküldte a Mirmanonnak nevezett szultán, a mórok királya ellen, aki Hispániában elfoglalta Luzitániát, mert ha ez ebben a rendkívül kockázatos csatában mellette lett volna, sokkal merészebben csaphatott volna össze a hatalmas ellenféllel. (110) A szultán pedig Attila csapatainak láttára átkelt a Gádesi-szoroson, és visszahúzódott Marokkóba; Attila tudta, hogy Aëtiusszal és Theodorikkal tíz király fogott össze, ugyanis a hunok ellen a rómaiakkal és a gótokkal szövetségre lépett és Aëtiusnak komoly támogatást hozott a Nyugat szinte minden népe, úgymint a burgundok, az alánok, a frankok, a szászok, a ripairolok, az ibriók, a szarmaták, a britek, a liticianok. Ezért levél útján fegyverszünetet kér, azt színlelve, hogy e sok nép sértetlenségére ügyel, és ezalatt kényelmesebben tárgyalhatnak a békéről. Aëtius lovasparancsnok, aki csalafintaságát alaposan kitapasztalta, és tudta, hogy ezt csak azért teszi, mert várja az utánpótlást, határozottan elutasítja. Felszólítja az ütközetre, amelyben – fenyegetőzik – szétzúzza Attila erőit, a széles síkon egyforma eséllyel csatázhatnak, és Mars mindkettejük számára végleg eldönti, hogy a rómaiak parancsolnak-e a szkítáknak, mint eddig mindig, vagy a szkíták a rómaiaknak. Attila tudomásul veszi elhatározását, és mert vissza sem vonulhat, az összecsapást sem tudja elodázni, minden reményét Aëtius bekövetkező halálába veti, ahogy az imént a jósok megmondták, embereinek vesztét pedig nem nagyon bánja, hiszen azt a hatalmas néptömegből könnyen pótolhatja, figyelmét a küszöbön álló ütközetre fordítja. (115) A két sereg feláll Toulouse alatt a catalaunumi mezőn akkora sokasággal, amekkorát Európa még nem látott, és – ahogy Ablabius elbeszéli – úgy szedi magát rendbe, hogy Attila mindenekelőtt az összes asszonyt és gyereket a közeli dombok alá, a sánc és árok gyanánt használt szekerek közé helyezi, ő maga a hunokkal a hadrend közepére áll, Ardarik gepida királyt a jobb, Valamirt, Thiudimert és Vidimirt az osztrogótokkal a bal szárny élére teszi, az egész sereget gyorsan csatarendbe hozza, nehogy az ellenséges roham készületlenül érje. Mivel a jövendőmondók jóslata miatt félti magát, úgy határoz, hogy a nap kilencedik órájában kezdi az ütközetet, hogy ha a helyzet kedvezőtlenül alakulna, az éj leple alatt félbeszakíthassa a csatát. Aëtius patrícius és Theodorik viszont sokkal lassabban vezette fel csapatait, mert félt Sangiban alán király árulásától, akiről tudta, hogy Attila ajándékai megvesztegették, és az ütközet kezdete után a megegyezés szerint át fog állni a hunok oldalára, a szorongatott rómaiakat és gótokat hátbatámadja, ezért úgy gondolta, hogy előbb ezt a veszélyt kell megelőznie. A dolgot titokban tartották, nem kívántak Sangiban ellen nyíltan fellépni, nehogy az alánokat alkalmatlan pillanatban és helyzetben riasszák el maguktól, és azok az ellenség erőit gyarapítsák. Sangiban Toulouse melletti táborainak kapuit kívülről elzárták, akadályokkal eltorlaszolták, nehogy árulás révén a hunok kezére jusson, őrállásokat helyeztek oda, hogy az ellenség be ne mehessen. (120) Sangibant a sereg közepén a segédcsapatok között helyezték el, nehogy kárt tegyen. Theodorik és fia, Thorismund, a bal szárnyat választotta, hogy ne kelljen a rokon osztrogótokkal verekedniük, a jobb oldalt Aëtius tartotta a rómaiakkal, a burgundokkal és Merovech frank királlyal. A szemben álló seregek között egy domb emelkedett, mindkettőtől egyforma távolságra, mindkettő számára igencsak csábító; mert amelyik elfoglalja, azt nem egykönnyen lehet onnan kimozdítani, és közelebb kerül a győzelemhez. Attila, aki seregét hamarabb készítette fel, a légiók közepén így szónokolt:
Bekövetkezett végre, bajtársaim, amire mindig vágytunk, hogy a római sereget olyan kényszerhelyzetbe hoztuk, amelyben kénytelen vagy szégyenszemre megadni magát, vagy – ha valamivel próbálkozik – kezetektől elpusztulni. Míg előletek menekültek, és a gallokat hiába próbálták fegyveretektől megmenteni, a narbonne-i Gallia legszéléig vonultak vissza, ahonnan nemigen tudnak kievickélni: egyfelől a Gall-tenger és a hegyek, másfelől csapataitok és a folyók veszik körül őket, és akadályozzák haladásukat. (125) Róma ügye végső szorultságra jutott, úgyhogy ha ma virtusotok szétveri, nem kell tovább harcolnotok, ők pedig többé nem kelhetnek életre. Mert minden erejüket összeszedték erre a csatára, mely ha megsemmisül, semmi sem akadályoz minket a világuralom megszerzésében. Reményünk nem ingatag, mert az összes istenség a dolgok forgandóságát parancsolja; az emberi dolgokban semmi sem biztos és állandó, minden átmeneti és változékony, kivéve, amit erő és fegyver szilárdít. A római nép már eleget uraskodott, eleget csúfolta a világ összes nemzetét, elég sokáig ült az emberiség nyakán, és ha Szkítia, a nemzetek termékeny bölcsője vissza nem veti, e szegény világ még mindig a hatalmaskodó zsarnokság alatt senyvedne. Keleten a mi nemes sarjadékunk, a parthus fékezte meg először dühét és merészségét, északon a dákok, a géták, a szarmaták és nemrégiben a mi gótjaink, nyugatról a cimberek és a gallok, délről hajdan a karthágóiak meg a mi vandál rokonaink, most a hunok és nagy erőket felvonultató őseink. A rómaiak már kezdték átengedni nekünk szinte minden Duna menti tartományukat. Mi pedig a Pannóniákhoz kapcsoltuk a Mysiákat, Trákiát, Macedóniát, Achaiát, Illyricumot, mindezt beszáguldottak és fegyverrel elfoglaltuk. (130) Területünkhöz csatoltuk a germánokat, a noricusokat, a vindelicusokat, a raetusokat, a svábokat. Csapataink a Galliákat úgy letarolták, hogy falu- és városszerte otthagytuk a gyújtogatás és rombolás nyomait. A Hispániákra áhítozó szultánt elzavartuk Marokkóba. Mi van még hátra, vitéz férfiak, mint hogy a rómaiaknak ezt az utolsó seregét is megsemmisítsük, és az osztrogót rokonaitól hitetlenül elpártolt vizigótokon érdemük szerint bosszút álljunk? Ezek a nyomorultak összeesküdtek a rómaiakkal, akiknek a birodalmát már szinte megsemmisítették, elpártoltak a saját vérüktől, hogy uraikkal lepaktáljanak, és ugyanúgy szolgáljanak nekik, mint annak előtte. Ó, veszett ostobaság, ó, álnok szolgalelkűség! Előre megmondom, hogy ha Mars pártfogásával legyőzzük ezeket, ama perctől fogva a vizigótok birodalmát velük együtt az osztrogótok örökös szolgaságába taszítjuk; parancsolom és kívánom, hogy akik uralkodni nem tudtak, szolgáljanak. Eljött tehát a nap, amelyen fáradozásotok és hadakozásotok véget ér, és többé nem kell fiaitokkal, asszonyaitokkal együtt kalandoznotok. Megpihenünk a dúsgazdag és kényelmes Itáliában, és az egész birodalmat a Capitolium várából nézzük. (135) Végre megkönyörült rajtunk Mars atyánk, akinek a kezében van minden királyság sorsa, tudjuk, mint ti is mind, hogy csodaképpen átadta a kardját, hogy veletek együtt parancsoljunk a föld minden népének. Ez a végtelen jóságú atya, a szkíta nemzet hatalmas istene a rómaiakat és a gótokat az utolsó vacsorára hozta össze, részint, hogy egy csatában mindnyájukat legyőzzük, részint, hogy az ellenség e hatalmas seregletével a szkíták bátorságát próbára tegye, és virtusuk fényesebben ragyogjon fel. Ha szokott merészségetekkel és hűségetekkel követtek engem, higgyétek el, hogy a győzelmetek már meg is van. Hiszen azokkal lesz harcotok, akiket gyakran legyőztetek. Kikergettétek a rómaiakat Dáciából, Germániából, a Pannóniákból, a Mysiákból, Noricumból, Illyricumból, a vizigótokat elűztétek tulajdon hazájukból. Ma nem ismeretlen ellenféllel, hanem tolvaj szolgákkal van dolgotok, győzhetetlen férfiak, akiknek leverése után már fegyvertelenül is elfoglalhatjátok a római és a világbirodalmat. Ne rémísszen a bakák száma, mert a légiókat szolgákkal, lovászokkal, markotányosokkal, parasztokkal, az emberi nem söpredékével töltötték fel. Ti hadakozáshoz szokott veteránok vagytok, jól ismeritek a hadművészetet. Ehhez járul szakadatlan győzelmetek, amely az ellenfelet úgy elcsüggesztette, hogy a szkítának még az ábrázatára sem mer ránézni, nemhogy közelharcba bocsátkoznék vele. (140) A legyőzőiteknek az a szerencsétlen sorsuk, hogy szolgalelkűségük következében képtelenek az ellenállásra. Ezzel szemben a győzteseknek mind jobban megnövekszik a bátorságuk. Ezért, amikor déltájban felhangzik a csatajel, szittya elszántsággal verekedjetek, győzhetetlen bajtársaim, alázzátok meg a római gőgöt, törjétek le fegyveretekkel a szolgaság igáját a népek nyakáról. Szabadítsátok fel az elnyomott világot! Keressétek a dicsőséget és a halhatatlanságot, megemlékezve a szkíták virtusáról. Csata közben gyakran gondoljatok arra, hogy asszonyaitok, gyermekeitek a ti kezetekben vannak. Gondoljatok arra, hogy ha a balszerencse elveszi a bátorságotokat, gyermekeitekkel és asszonyaitokkal egyetemben mind egy szálig elpusztultok, hiszen nincs hova menekülnötök; harcoljatok hát bátor lélekkel, és mert ez az utolsó ütközet a hunoknak az egész világ fölötti uralmat ígéri, szokott vitézségetekkel és teljes erőbedobással verekedjetek és győzzetek.

(folyt. köv.)