Atilla (Etele) A hunok fejedelme I.

Miután a hunok a római erőket kitapasztalva úgy látják, hogy ügyeik jól alakulnak, bátorságuk megnövekszik, és arra törekednek, hogy a rómaiak ellenállását leküzdve átkeljenek a Dunán, és mindkét Pannóniát elfoglalják; mi ha megtörtént, úgy akarják belőle kihajtani a rómaiakat, mintha az a tulajdon hazájuk volna. Nagy sorozást tartanak, és elrohannak Tullnhoz, amelyről mondtuk, hogy Pannónia szélén helyezkedik el, és ahova a rómaiak visszavonultak. (35) Detriknek és Macrinusnak jelentik, hogy jönnek a szkíták, mert végső mérkőzésen akarják eldönteni, hogy a rómaiak vagy a hunok legyenek-e a Pannóniák urai, és szkíta szokás szerint úgy nekiduralták magukat, hogy inkább halni, mint hátrálni akarnak; mire a római vezérek, jóllehet a két elszenvedett vereségtől meggyengülve már nem rendelkeznek egyenlő erővel, mégis úgy határoznak, hogy szembeszállnak az ellenséggel, bár nem annyira a kiegészítő és segédcsapatokba vetett remény, mint inkább a helyzet kényszere miatt, hogy a szkíta merészséget megzabolázzák. A zeiselmaueri mezőre vonulnak, ahol rájuk találnak; a másik láttán mindkét sereg megáll, mindkettő felállítja a hadrendet, és mindkettő latba akarja vetni minden katonai tudását és cselfogását. A hunok föltették, hogy vagy győznek, vagy szépen meghalnak, amire bármelyikük is könnyen rászánta magát, mert ősi szokásuk arra tanította őket, hogy vessék meg a halált. Ezzel szemben a taljánok tekintetbe szokták venni az életet, és nem teszik ki magukat vaktában a pusztulásnak. Tehát azonnal megadják a csatajelet, és ádázul egymásnak rohantak. A hunoknak az a szokásuk, hogy a csatában hangos üvöltözéssel megijesztik az ellenfelet, verik a dobot, és nyílzáporral felhő módjára elhomályosítják az eget. Ezért azonnal éktelen és ijesztő lármát csapnak, az eget nyílvesszőkkel takarják, úgy, hogy a rómaiak bátorsága jócskán megcsappan. A nap első órájától a kilencedikig folyik a csata; mindkét részen nagy az öldöklés. (40) Végül is Detrik és Macrinus, látván, hogy számra alulmaradnak, és hogy vadállati népséggel van dolguk, amely a halált semmibe veszi, övéik vesztesége pedig óráról órára nő, hogy a megmaradtakat megmentsék, mert a csatát nem lehetett egykönnyen dűlőre vinni, hátat fordítanak, lassan visszahúzódnak, hogy ne kényszerüljenek nyíltan megszaladni. A hunok ugyan kifáradtak a hosszú verekedésben, és kénytelenek lennének feladni a küzdelmet, azonban a győzelem felcsillanó reménye visszaadja az erejüket, és még jobban nekifeszülnek. Macrinus, ahogy a kiújult küzdelemben bátran belevetette magát, elesett. Detrik egy homlokába belefúródó nyílvesszőtől sebesülve az életben maradottakkal elmenekült, és a nyíl csonkját, amelyet nem tudott kihúzni, mint mondják, elvitte egészen a római szenátusig. A hunok megszerezvén az igen véres győzelmet, azonnal visszavonultak a táborba. Ebben a csatában elesett negyvenezer hun, valamint Béla, Keme és Kadicsa vezér. Ezzel szemben a rómaiak veszteségét abból mérhetjük fel, hogy Pannóniában sohasem voltak többé képesek a hunok ellenében seregüket újjászervezni. A szkíta vezéreket, mert gyönyörű győzelmet szerezve estek el, ünnepi pompával annál a márványoszlopnál temették el, amelyről fentebb beszéltünk. A hunok, akiket aztán magyaroknak nevezünk, az üdvösség négyszázegyedik évében a nagy véráldozattal meghódított Pannóniában nyugalmas otthont foglaltak és teremtettek maguknak.

A bevonulást követő huszonnyolcadik évben, az iménti háborúban vezéreiket elveszítvén s államuk árvaságra jutván, nem tudták, mitévők legyenek; a vegyes és mérhetetlen tömeg nem nélkülözhette a vezért, de nem volt könnyű a legalkalmasabbat megtalálni. Attila volt az egyetlen, Mundzuknak, az állítólag előtte uralkodó Oktar és Roas fivérének a fia, Buda testvére, akiről tudták, hogy a legjobb nemzetségből származik, emellett roppant bátor és bölcs, ezért mindenki őt tartotta megfelelő királynak. Gyűlést hívnak össze, amelyre a törzsek mindenhonnan összejönnek, mindenki Attilára szavaz, és királlyá nyilvánítják. Ő pedig rendkívül uralomvágyó, hadvezetésre roppantul alkalmas volt, és amit hallatlan becsvágya megkívánt, azt elérte; nagy reményeket táplált, és óriási tervekkel kezdte uralkodását, amelyre – mint látszott – nem a sors, hanem saját tulajdonságai teremtették, tudniillik elméje éles és körültekintő volt, teste izmos és zömök, lelkiereje hatalmas, tűrőképessége kimeríthetetlen, katonai felkészültsége tökéletes, ravasz volt és mélyen megfontolt. A cselvetés és lesállítás nagymestere, haláláig merész, kegyetlen lelkű és öntelt, álnoksága a punokét is felülmúló. Termete robusztus, mellkasa és válla széles, pillantása komor, feje busa, szeme apró, szakálla ritkás, orra lapos, haja mint a kutyaszőr, bőre feketés és mohósága fékezhetetlen. (50) Járása peckes volt, tekintetét rátarti módra ide-oda körbehordozta; taglejtése nem kevesebb becsvágyról, mint érzékiségről tanúskodott; a kérelmezőkhöz engedékeny volt, és akit egyszer hívévé fogadott, ahhoz készségesnek mutatkozott. Hogy milyen fajtából származott, azt ábrázata elárulta, és nagyon jól tudta, hogy nem emberi közreműködés, hanem isteni akarat juttatta a hatalom csúcsára, ahogy – mint Priscus historikus mondja – Mars szent kardja, amelyet ő szerzett meg, már előre megígérte neki. Ezt ugyanis hajdan a szkíták királyai őrizték, és a hatalmat az remélhette, aki birtokában tartotta azt. Midőn egy pásztor tinóját sántán találja meg akarja keresni a sérülés okát, és elindul a vérnyomon. Amikor a vérpatak forrására rálel ott, ahol a tinó legelt, feltúrja a földet, és megtalálja Mars kardját, amelybe az óvatlan jószág véletlenül belelépett. Kikaparja, és azonnal elviszi Attilához, aki megérti, hogy ez a szent istenség ajándéka, és szerencséjének módfelett megörül. Megjövendöli magának, hogy a megszerzett kard hamarosan a hadak és minden nemzetek urává teszi őt. A pásztornak köszönetet mond; és mintha valami isteni adományt kapott volna, a kardot szentségként őrizteti, mint a rómaiak a szent pajzsot. Imádkozik Marshoz, a szkíták istenéhez, akinek szellemét naponkénti áldozattal igyekszik megnyerni. (55) Jól tudja, mekkora hatalomhoz jutott, és tisztában van azzal, hogy számlálhatatlan népnek, majd egész Szkítiának az urává válik; állandóan azon gondolkozik, hogy mibe kellene fognia, nehogy úgy lássék, mintha érdemtelenül került volna e nagy hatalom élére. Leginkább attól tartott, hogy majd úgy látszik, nem a király maradt birodalom, hanem a birodalom király nélkül; azt is jól tudta, hogy sem tehetségben, sem képességben, sem szerencsében, sem katonai erőben és sokaságban nem lesz hiány. Összehívta tehát a légiók pa-rancsnokait, a törzsfőnököket, és így szólt hozzájuk:

Jól tudom, bajtársaim, hogy nemcsak országot, hanem mindenféle hatalmat az istenek akarata és gondviselése ad, és az interregnum idején ti is valamennyien elfogadtátok a mennyei szándékot és akaratot. Hiszen engem egyhangúlag nemcsak parancsnokká és vezérré választottatok, hanem készséggel rám bíztátok a szkíta állam főségét is, amelyet eddig senki sem bírt ekkora jogkörrel, ülendő tehát, hogy mind az istenek akaratát, mind a ti döntéseteket megbecsüljem, mert egyikből az égi jóság, másikból a ti szeretetetek és hűségetek világlik ki. (60) Bár igyekeztem, hogy semmit se felejtsek el, ami e két kötelezettségemet illeti, mégis azt hiszem, hogy eddig sem az istenek, sem a halandók előtt nem tudtam olyan érdemeket szerezni, hogy a királyi tisztre méltónak ítéljetek. Ezért mindkettőnek örök hálával tartozom. És ha a lekötelezett léleknek, hát nem kevésbé az én tekintélyemnek és tisztemnek is tartozom annyival, hogy éjjel-nappal a hálaadás mikéntjén töprengjek, nehogy e nagy feladatra méltatlannak találjatok. Valahányszor gondolkozni kezdek azon, hogy melyek a királyra, méghozzá a legderekabbra váró kötelességek, hamar rájövök arra, hogy roppant nehéz tisztet vállaltam fel. Mert akire mások kormányzását rábízták, annak úgy kell viselkednie, hogy a többieknél kiválóbbnak is lássák; ezzel szemben nincs gyalázatosabb annál, aki saját trónjára méltatlannak ítéltetik. Ha a tőletek kapott megbízást visszautasítottam volna, az bizony silány lélekre vallana, ezzel szemben nagy dolgokra vállalkozni és erőt tulajdon erényeinkből meg isteni reménységből meríteni a legnagyobbakra jellemző. Bár a feladat nehéz volta nemigen ösztönöz, van mégis sok tényező, amely megnöveli az önbizalmamat, titeket pedig feljogosít arra, hogy bízzatok bennem, mégpedig elsősorban a tapasztalat, a fáradhatatlanság meg az itthon és idegenben szakadatlanul edzett test és lélek. (65) Higgyétek el nekem, soha senki sem fog jól parancsolni, aki előbb nem tanult engedelmeskedni. Nem találsz olyan derék vezért, aki rossz újonc volt. Táborotokban születtem és nevelkedtem, bajtársaim, nem érintettem előbb tejet adó emlőt, mint véres kardot. Lágy bölcső helyett pajzsot tettek alám, és kisdedként jeges folyóban fürdettek; éjjel-nappal a szabad ég alatt tanyáztam, egyformán tűrtem fagyot és hőséget. Amikor pedig valamelyest fölcseperedtem, merészen forgattam a fegyvert, csatáztam ostromfedél alatt, párbajoztam a velem egyívásúakkal, olykor háborúsdit játszottam, vezettem sereget, rendeztem hadsort, felállítottam a seregszárnyakat, a csatajelre elsőként rohantam előre, és az ütközet végén utolsóként vonultam vissza, sőt, gyakran vettem részt úszóversenyen a Dunán és hatalmas folyamokon. Ezenkívül gerelyt vetettem, futottam a stadionban, és látogattam a lovaglópályát. És nehogy a hadművészet valamely nemét elhanyagoljam, szívesen ostromoltam játékvárakat, körben tornyokat emeltem, odagördítettem az ostromgépeket, kossal döngettem a falakat, és romjaikat megmásztam, szétkergettem az őrséget, sohasem öltöttem mást, csak katonaruhát, éjjel-nappal cipeltem a fegyvert, és szinte mindig sisakostól aludtam az árokban. Amikor pedig érettebb kort értünk el, vitéz főuraim, a ti példátokon megtanultuk, hogy ne féljük az ellenség támadását, a hírnév és dicsőség kedvéért vessük meg a halált, az állam érdekében a legnagyobb veszedelmet is vállaljuk. És olyannyira megtanultuk, mondom, mert a magasságostól a legkiválóbb katonai oktatókat kaptuk, hogy nem habozunk az ellenséget csellel megejteni, az idegenek között a széthúzás magvait hinteni, amivel könnyebben lehet győzni, sem a népeket nyugtalanítani, ígéretekkel megvesztegetni, olykor-olykor alkalmilag kegyetlenséggel megfélemlíteni. (70) Mindezt tudjuk, és inkább a gyakorlatban, mint szavakból tanultuk meg tőletek. Állandóan éberen figyeltük, hogyan igazgatjátok az államot, milyen híven gondoskodtok a közjóról, mekkora bátorsággal hárítjátok el a veszélyeket, milyen jóindulattal fogadjátok a kérelmezőket, milyen elfogulatlanul igyekeztek tartani a törvényt és őrizni a becsületességet. És ha mindezt végiggondolom, úgy találom, hogy a szkíták seregében több hadvezér akad, mint másutt az egész világon. Vannak más dolgok is, amelyek nem elsősorban engem bátorítanak, hanem személyemet illetően bennetek kelthetnek bizalmat. Anyám, mint elbeszélte, a születésemet megelőző napon álmában egy szép fiúcskát hozott a világra, aki felállt, és akit Mars az égből leszállva karddal övezett fel, isten haragjának ostorával ajándékozott meg. Sőt, hogy ez előjel igazolódjék, még nem voltam tízéves, amikor egy pásztor elhozta nekem Mars kardját, amelyet a mezőn talált, miért is a jósok azt jövendölték, hogy ez a jelkép a ti királyotokká, a halandók bűneinek bírájává és a népek meghódítójává tesz engem. Minket a rómaiak barbároknak mondanak, és mint a világ urai, a szittya nemzetet régóta alábecsülik, azzal hencegnek, hogy övék az egész világ. (75) Ám sem parthus rokonainkat nem hódították meg eddig, sem a hunoknak nem szabhattak még törvényt, de bizony nem is fognak, ha élünk. És ha mindeddig megmaradtunk volna saját hazánkban, a római fegyvert inkább hallottuk, mint féltük volna. De mert őseink bátorságukkal egész Szkítiát az uralmuk alá hajtották, mi is kénytelenk vagyunk hasonló, sőt, ha lehet, még nagyobb vitézséggel és dicsőséggel megküzdeni velük. Nem tudom, áhíthat-e ennél többet a lélek. És mert a szellemek segítenek, mert a népek készséggel támogatnak, erőtök is van, a szerencse sem hiányzik, mert a katonaszív merész, nekünk csak akarnunk kell, uraim, és a régiek minden dicsőségét meghaladjuk, a római nép nevét is eltöröljük. Olyan embert választottatok tehát királlyá, vitéz férfiak, aki nem idegen, hanem a tietek, nem ostoba, hanem tapasztalt, nem ismeretlen, hanem hírneves, nem rokonotok, hanem tulajdon nemzetségetekből való hőn szeretett, halhatatlanságra vágyó fiatok, és, mivel tudjuk, hogy Mars atyánk sohasem távozik mellőlünk, ha sem magatokat, sem királyotokat nem hagyjátok cserben, rövidesen bebizonyítom, hogy engem nemcsak emberi megfontolás tett királlyá, hanem elsősorban isteni akarat, ezért arra kell törekednem, hogy mindkettőnek eleget tegyek, jóllehet ehhez mindkettő segítségére szükségem van. (80) így amit rólam a tanács döntése szerint elhatároztatok, és a néptömeg kívánságára megerősítettetek, azt jóságos Mars atyánk üdvössé és szerencséssé fogja tenni, fegyverünkbe erőt önt, és minden szellem pártfogolja azt. Bízzatok tehát bennem, bajtársaim, higgyetek a közösségben, és minden erőtökkel munkálkodjatok a szkíták birodalmának kiterjesztésén. Tartsatok istentiszteletet Mars és Herkules atyátok minden oltáránál, mutassatok be áldozatot, adjatok teljes tiszteletet a halhatatlan isteneknek. Tudjátok meg, hogy Attila sohasem fogja várakozásotokat megcsalni, sőt, az ellenségnek irgalmatlan korbácsa lesz.

Miután Attila befejezte, mindenfelé kiáltozni kezdtek: Éljen, éljenek a szkíták! (85) A hunok reményét úgy felvirágoztatta, hogy nagyon-nagyon szerették és imádták őt. Az összes törzs és katona letette a kezébe az esküt, hogy a katonáskodást és parancsnoklását, amelyet az előkelők csodára respektáltak, sohasem fogja megtagadni. Mindenki a birodalom gyarapítására ösztökéli őt, és megígéri, hogy szíves engedelmességgel beáll seregébe, ő pedig az ország rendbetételéhez lát, elrendezi az államügyeket, törvényekkel szilárdítja, rendeleteket bocsát ki. Miután mindez rendben végbement, a háborúra és a hadigépekre fordítja a figyelmét, különböző szerkezeteket készít, számos mestert alkalmaz, gyarapítja a muníciót és a felszerelést, amely megkönnyíti az ellenséges táborok és városok ostromát. A táborverés bámulatos módját dolgozta ki, városi lakhelyét és barakkját csodálatosan rendezte be, amelyet a katonák sátrainak áthatolhatatlan gyűrűje biztosított, amiről Priscus historikus, az ifjabb Theodosius írnoka, aki követségben nála járt, mint mondják, így számolt be: Először is, mielőtt a hunokhoz elérkezett volna, hatalmas folyamokon kelt át, majd eljutott oda, ahol hajdan Edoingast, a legvitézebb gótot, a szarmaták csellel megölték; innen nem volt messze Attila óriási városhoz hasonló szállása, amelynek falai a legnemesebb, eresztékeiknél oly szorosan egybeillesztett fagerendákból készültek, hogy az egész egyetlen tömör fatáblának látszott; (90) volt ebben sok tágas terem, széles, aranyos oszlopcsarnok, terjedelmes udvar és minden egyéb, ami a királyi életmódhoz és méltósághoz illik. Nemcsak a palotája volt fényűző, hanem vezéri barakkját is esztelen költséggel remekelték, az egészet selyem- és aranyszőttesből, végig drágakővel rakva, arany- meg elefántcsont oszlopok tartották, és nemcsak tornácok meg folyosók, hanem simára csiszolt keményfa lapokkal kirakott csarnokok és udvarok, aranyozott ebédlők és hálószobák is voltak benne. A hétköznapi sátrak és a pajták is bíborszínű selyemből készültek, az istállók a legnemesebb erezett fából. Mindez pedig nemcsak dölyfös palota gyanánt szolgált, hanem az áradó bőkezűség kifejezésére is. Mert főembereit gyakran ajándékozta meg ilyen értékes sátrakkal, és oly jótékony volt irántuk, hogy néha alig maradt két-három nyeregtakarója a kivonulásra. A lószerszám, a pajzs, a sisak, a mellvért mind olyan drága anyagból készült műalkotás volt, hogy aranynál, ezüstnél hitványabbat nem is láttál rajtuk. De nem volt kevésbé bámulatos az ágy, a szék, a kocsi, az öltözőszoba sem. (95) A követek, akik a legtávolabbi vidékekről özönlöttek hozzá, akkora ámulattól lenyűgözve távoztak, hogy övéikhez hazaérve gyakran azt sem tudták, hogy miről kezdjenek először mesélni. Ő ragyogott az élen mindenben, ami a királyi méltóságot illeti. És bár túlzott szigora miatt könyörtelennek és rettenetesnek tartották, a külföldieket kedvesen fogadta, és túláradó nagylelkűségével nemcsak az övéit, hanem az idegeneket is lekötelezte. Mennél félelmetesebb volt az ellenség szemében, annál kedvesebb a sajátjainak. Az elébe járulókhoz mindig készséges volt, és mindenre kiterjedő választ adott, sokukkal beszélgetett, többségüknek üzent, felfogása gyors volt és talpraesett, memóriája biztos és nagy befogadóképességű, ítéletét minden ügyben készen találták, hacsak éppen nem akart valakit szóval tartani addig, míg döntését megérleli. Arra viszont nagyon ügyelt, hogy őt senki se szedje rá szavakkal.

Mint a magyar évkönyvek mondják, akkora hun sereget szedett össze, hogy táborában a segédcsapatokon kívül tízszer százezer embert emlegetnek. Ez ugyan lehetetlennek hangzik, azonban mégis valószínűsíti a szkíták megszámlálhatatlan sokasága és birodalmuk kiterjedése; tartalékkal is rendelkezett mindig, amellyel az elhullottak helyét azonnal betöltötte, mert nagyon nem szerette, ha a légiók foghíjasak. (100) A hunok fegyvere mellvért és bőrpáncél, valamint íj és tegez; néhányan pajzsot, lándzsát, sarló alakú kardot használnak, a többség bőrrel fedi a testét, mások páncéllal, hosszú kardot és tőrt hordanak. Nyers bőrbe öltöznek, vad és mogorva tekintetüket hosszú szakállal, nyíratlan haj bozontjával tetézik, amivel akkora rémületet keltenek, hogy a civilizált ellenfelet támadás nélkül, puszta látványukkal elriasztják. A király nagy jósága szeretetet, nagy szigorúsága tiszteletet és hódolatot keltett népeiben, ezért szívesen szolgáltak neki, és úgy látszott, hogy mindenki ugyanúgy szereti, mint rettegi. Zászlaján koronás sas volt, mely jelvényt a magyarok Géza fejedelem idejéig megtartották. Uralma keménységének hírét fokozta a titulus, amelyet okleveleiben használt: Attila, Mundzuk fia, a nagy Nimród unokája, Engadia szülötte, isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dávok királya, a világ félelme, az isten ostora parancsolja ezt.

(105) Miután Attila a királyi méltóságot elnyerte, méltányosan és szigorúan kezdett uralkodni; minden alávetett nemzetet rávett a készséges engedelmességre, birodalma székhelyéül Sicambriát választotta, melyet Óbuda fölé helyeznek, és melynek némi nyoma máig fennmaradt. Nem ok nélkül tette ezt. Fővárosát a Dunánál, Szkítia határán jelölte ki, hogy egyfelől a szkítákat kormányozza, másfelől a római birodalom ellen háborút indítson, mert vágya erre roppant mód tüzelte. Ehhez járult Pannónia termékenysége, a Mysiák és Illyricum gazdagsága, hiszen az irdatlan sereget etetnie kellett. Uralomvágyát fokozta azoknak a háborúknak az emlékezete, amelyeket a hunok és a rómaiak a régebbi időkben Pannóniában vívtak. Erősen bántotta, hogy övéi csak nagy véráldozattal győztek, és a kiontott vérért bosszút akart állni. Azonban mielőtt e nagy vállalkozáshoz hozzáfogott volna, Szkítiát akarta rendbe tenni; így hát országszerte elöljárókat, helytartókat, bírákat rendelt a népek fölé, és fivérét, Bledát, akit sokan Budának neveznek, uralkodótársként maga mellé vette; az egész európai Szkítia élére állította, és átadta neki a főhatalmat, nehogy valami lázadás vagy külső háború törjön ki. (110) Maga pedig ezután felmérhetetlen tömegű sereggel megrohanja a római birodalom tartományait, és először a két Mysiát, Trákiát, Macedóniát és Illyricumot háborítja súlyos támadással. A háború okaként a hunok ellenében Detriknek és Macrinusnak nyújtott támogatást hozza fel. Valamir, az osztrogótok, és Ardarik, a gepidák királya szövetséget kötött Attilával, és csatlakozott hozzá. Amarkomannok, svábok, kvádok, herulok és türingek is a hunokkal együtt szolgáltak; a hatalmas barbár horda mindent tűzzel és vassal árasztott el.


Kapcsolódó írások:


http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/11/senki-sem-tagadja-hogy-szkita-nemzet.html


http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/magyar-tortenelem-080903-47


Bukovinai