Könyves Kálmán

És most térjünk vissza Kálmánhoz, aki elbocsátva a szentséges vállalkozás hadseregét, hazament a palotába, Álmos öccsének megengedte, hogy visszatérjen a saját városaiba, és ezután a rosszakarók mesterkedése nyomán súlyos gyanakvás támadt a két testvér között. Egyesek az egyiknek akartak kedveskedni, és figyelmeztették, hogy óvakodjék fivére cselszövéseitől, mások viszont a másikat intették, hogy semmiképpen se bízzon testvérében, akiről sohasem lehet tudni, nincs-e benne csalárdság. A felkeltett gyanúból feszültség támadt, a feszültségből aztán nyílt ellenségeskedés és harc. És aztán? Kettejük között kitör a testvérháború. A király erős lovassággal elmegy a Tisza folyó mellé Várkony városkához, Álmos átellenben a város közelében táboroz le, közöttük ott folyik a Tisza. Már beköszönt az ütközet napja, amikor egyes jószándékúak közbenjárására néhány napos fegyverszünetet kötnek, és eközben tárgyalni kezdenek a fivérek közötti megegyezésről. (75) A főurak még a két fél katonái a vezérek nélkül találkoznak; miután a tekintélyesebbek némelyike kinyilvánítja a véleményét, annak adnak igazat, aki ügyes fogalmazásban hosszasan értekezik a magyarországi belháborúkról és a Péter meg Salamon idejében elszenvedett bajokról, arról, hogy nem tisztességes a testvérviszályt szítani, a polgárháborút feltámasztani, két testvér kedvéért valamennyiüket elpusztítani, és végül ennek szellemében határoznak; végeredményben oda jutnak, hogy a magyaroknak semmi okuk sincs egymással verekedni, semmiképpen sem szabad polgárháborúba bonyolódniuk, és e tekintetben nem kell szót fogadniuk a vezéreknek, ez az ő dolguk, és ha már elragadta őket a kegyetlen verekedhetnék, verekedjenek meg párbajban; aki szóval vagy tettel uszítja őket, az halál fia; a magyarok pedig elfogadják királyuknak a párbaj győztesét. A közkatonáknak is tetszik e döntés. Grak elmegy a királyhoz, Ilia Álmoshoz, hogy közölje a határozatot. Amikor ezt tudatták velük, a két vezér nyomban tábort bontott, és visszalépett a testvérharctól. Hiszen Kálmán, aki – mint mondják – vaksi, sánta és púpos volt, nem küzdhetett volna egyenlő eséllyel Álmos ellen.
(80) A király kissé észre tért, és mást gondolva fegyverét a régen roxolánoknak nevezett ruténok ellen fordította, abban a meggyőződésben, hogy hasznosabb, ha idebent a nyugalmat ápolja és odakint forgatja a kardot, mintha belső és roppant veszedelmes háborúságba bonyolódik. Tehát óriási sereget toboroz, és megindul a ruténok ellen; területükre lépve tűzzel-vassal bőszen pusztít mindent, embert, állatot elhajt. Jelentik ezt a királynőnek, akinek Lanka a neve, ez Kálmán elé járul, nagy zokogással könyörögve az ellenfél lába elé esik, bocsánatot kér, békéért rimánkodik, ahogy tőle telik, panaszkodik a fosztogatások miatt, állhatatos kérleléssel ölelgeti a térdét, hogy irgalmazzon a ruténoknak. A király azonban bosszankodik az asszony arcátlan követelőzésén, méltóságáról megfeledkezve lábbal taszítja el őt, és azt feleli, hogy nem illik királyi felséget asszonyi óbégatással megszégyeníteni. Ez az elűzetés után karját az égre tárva az isten segítségét kéri, és átkozza a kegyetlen visszautasítást. (85) Mellette megjelenik a kun követség is, amely a ruténok számára hosszas könyörgéssel irgalmat és békét kér; de a királyt semmiféle kérleléssel sem tudja megengesztelni. Eközben a ruténok odahívják Mirkod kun vezért és segítő csapatait, és mindketten Kálmán közelében vagy öt mérföldnyire táboroznak le. A követek a béke reményében csalódva jönnek vissza, beszámolnak a férfi megátalkodottságáról, mire némi pihenő után a második éjszakai őrség idején hadrendbe sorakozva meglepik a mit sem sejtő és elbizakodottságában mitől sem félő ellenfelet; egyenesen megtámadják és lerohanják a szekerekkel kerített tábort, akit az álom és a fáradtság elnyomott, azt ledöfködik, aki felpattan és ellenáll, azt vagy levágják, vagy menekülésre kényszerítik; mert a váratlan támadástól megrökönyödve egyesek megfutnak, egyesek ellenállnak, a harmadik rész nagy lármával fegyverért kapkod; nem tervszerűen, hanem vaktában vagdalkoznak mind; végül reményvesztetten megfut mindenki, beveszi magát az erdő mélyébe, és így menti a bőrét; a ruténok felháborodásukban és a szerencse kedvezéséből mindenfelé öldökölnek. A magyar hadsereg majd egy szálig elesik; Kálmán néhány nemessel alig tud megmenekülni, körülveszi és kiragadja őt a veteránok légiója, miközben a többiek zöme elhull vagy megsebesül. (90) A kunok kergetik, és eközben nyíllövéssel megölik az Almási nemzetségből született vitéz férfit, Eszényt egy sereg emberével együtt, továbbá a főpapok közül Kupát és Lőrincet meg sok mást. Az egyik kun főember, Monok, hátulról szorongatja őket, Máté, a testőrcsapat kapitánya szembefordul vele, hogy merészségét lelohassza. Ámde az megfordul, küld egy nyílvesszőt, és keresztüllövi Máté lábát, aki sebétől ellankadva már-már az ellenség kezébe kerülne, ha bajtársai gyorsan meg nem védenék a pajzsukkal. Aztán Péter megy neki Monoknak, aki a nyilazásban kifáradt, elfogja, megsebzi, és élve viszi a királyhoz. Gyula ispán átszúrt lábával szintén alig tud kimenekülni a kunok kezéből, majd néhány hónap múlva elmérgesedett sebébe Magyarországon belehal. (95) A táborból kiebrudalt magyarok tehát óriási vereséget szenvednek, elveszítik felszerelésüket, ruháikat, edényeiket, fegyvereiket, a király kincseit, és kevesen menekülnek meg. Akik az erdőbe beszaladtak, éhségükben sarujuk tűzön pirított talpát is felfalják. A közvélemény minden másnál súlyosabbnak tartja ezt a vereséget. Azt mondják, a királynak ez időben született első feleségétől két fia, László és István. Hogy milyen származású volt az asszony, és hogy hívták, azt nem találom.

Miután a magyarok hírét vették annak, hogy a velencések visszavették Dalmáciát, benyomultak Horvátországba, és ott széltében-hosszában száguldoznak, óriási zsákmányt visznek el, Kálmán azonnal fegyverbe szólít a szövetségesekért, mindkét Pannóniát hadba hívja, mint akinek még Magyarország sem olyan fontos, mint a dalmát szövetség. Nemcsak falvanként és városonként hívja be a katonákat, hanem házanként is sorozást tart. A király parancsa szerint a csapatok a Drávánál gyülekeznek, majd átkelnek a folyón, és a szövetségesek érdekében hadba állítják az egész Valériát, mely a Száva és a Dráva közén fekszik. (140) Amikor azonban megállnak a Száva partján, meghallják, hogy a velencések Horvátország végigpusztítása és Dalmácia visszavétele után már nagy örömmel hazamentek. A magyarokat leginkább az dühítette fel, hogy azok magukkal vittek több dalmáciai uraságot meg egy sereg nemest, és ezeket nemcsak a diadalmenetben vonultatták fel maguk előtt, hanem ott is fogták Velencében, hogy többet ne lázonghassanak; ezért nyomban továbbvonultak a Kulpához. Átkeltek a folyón, Horvátországot kifosztva találták, és a pannonokat nem csekély szomorúság és szánalom kerítette hatalmába, amikor meglátták a fölperzselt falvakat és a megszállt városokat. De még súlyosabbnak tartották, hogy sok nemest fogolyként elvittek. Néhány napig időztek a tartományban, míg valamennyi elfoglalt várost erővel vissza nem vették. Aztán átkeltek az Adriai-hegyen, és alászálltak a dalmát partra. A magyarok jövetelének a hírére Ordefalo úgy vélekedett, hogy e válságos helyzetben sem szabad engednie, és a tanács határozata alapján nyomban flottát állított, kissé nagyobbat, mint a múltkor, és átsietett Dalmáciába; először is e vidék fővárosához, Zárához ment, mert azt remélte, hogy ennek birtokában az egész tartomány fölött könnyen győzedelmeskedhet. (145) Ott találta a pannóniai tábort, és bátran nekiveselkedett, hogy a várost felszabadítsa az ostrom alól. A magyarság mit sem óhajtott mohóbban, mint alkalmat az összecsapásra, remélve, hogy ha győz, mindent könnyedén visszaszerezhet. A velencei is ugyanezt kívánta, úgy gondolkozva, hogy a háborút egyetlen nekirugaszkodással befejezheti; ezért partra szállította a hadsereget, rendben felállította a hajókat, elhelyezte a hadigépeket, és a partvonalat elfoglalva felállította a hadsort. Az ellenfél ennek láttára szintén felkészítette fegyverzetét, felvonultatta a gyalogosszázadokat, amelyeket tekintélyes lovassággal támogatott meg. Aztán adott jelre kitör a harc, a legnagyobb hévvel összecsapnak; egy ideig távolról harcolnak. Aztán nekitüzesednek, és oly ádáz és véres verekedés kezdődik, mintha nem is hatalomért és dicsőségért, hanem gyermekeikért és életükért küzdenének; már mindenütt közelharc folyik, úgyhogy a kardcsapásra alig jut hely. A két vezér derék parancsnokként és közvitézként egyaránt helyt áll. (150) A sereg közepén Ordefalo hangos kiáltozással biztatja embereit, hogy bátran rontsanak a barbárokra, fékezzék meg szilajságukat talján erővel, ne feledkezzenek meg a köztársaságról és a velencei hatalomról. Kálmán viszont a pannóniaiakat lelkesíti, hogy küzdjenek vitézül szövetségeseikért, hiszen nem a veteránok légiójával, nem hős vitézekkel, hanem halászokkal állnak szemben; ne tűrjék tovább a halzabálók szemtelenségét, akik akkora vakmerőségre ragadtatták magukat, hogy már az Adriai-tenger egész vidékét, amelyet a római nép nemes kolóniái ékesítenek, kalózkodással magukhoz merészelik ragadni. Szíriái hajókázásuk minapi sikerével eltelve elfoglaltak egypár régiségtől leromlott és szinte elhagyatott városkát meg néhány szigetet a Kykládokon. Megparancsolja tehát, hogy mindnyájan küzdjenek bátran az országért, a becsületért, a szövetségesek javáért, és ne feledjék a magyar virtust és dicsőséget. (155) így aztán mindkét félnek megnövekszik a bátorsága, és akkora erőbedobással verekszik, hogy inkább meghal, mint enged. Ezért rettenetes a pusztulás. A szerencse egy ideig mindkettőhöz egyforma, és míg egyenlő győzelmi esélyekkel csatáznak, rengeteg vér ömlik. Ezek a szövetségeseik iránti szeretetből, azok uralomvágyból harcolnak kitartóan. Amikor már sokan elestek, a tartalékra kerül sor. A király megpróbál egy utolsó erőfeszítést tenni a jobbszárnyon, és azzal az elszántsággal verekszik, hogy vagy kiszabadítja a dalmátokat a velencei szolgaságból, vagy a magyarokkal együtt meghal, így újra fellángol a csata, és megindul a vértes lovasság. A velenceieket még ugyanekkora remény fűti, és nem haboznak a végsőket is megkísérteni, mert ők, a győzelem kétessé válván, visszahúzódhatnak a közeli hajóhadra, és hogy visszavonulásukat meg ne akadályozzák, a partra már őrséget helyeztek. (160) A győzelem végső reményével egy utolsó próbára szánják el magukat, és minden erejüket a jobb szárnyra összpontosítják, ahol a királyt látják serényen forgolódni, és a szorongatottaknak segítséget visznek. Ők is hasonló vakmerőséggel újítják meg a küzdelmet, és mert lovasaik nincsenek, azok helyett leginkább nehézfegyverzetű vértes gyalogokat alkalmaznak, akiket lándzsások, könnyűfegyverzetűek és íjászok nagy tömege követ, és lesben állnak a különböző hadigépek, melyek az ellenséges csapatokra irányulnak; ezért az ádáz küzdelem felforrósodik. Amikor a velenceiek erejük fogytán kissé bágyadtabban kezdenek verekedni, és már-már megrendülnek, Ordefalo a veszély láttán változatlan állhatatossággal a katonaság sűrűjébe veti be magát, és még az eddiginél is hangosabb kiáltozással nógatja övéit, hogy a küszöbön álló győzelmet e legutolsó erőfeszítés során el ne szalasszák, ne engedjék a barbárok hatalmába ezt a nemes tartományt, amelyet oly sok vér árán szereztek, jusson eszükbe, hogy most is azokkal állnak szemben, akiket sokszor kiakolbólítottak Dalmáciából. De nemcsak biztatással, hanem erővel is igyekszik segíteni a fáradó sereget, és hogy példával is lássák őt elöl járni, maradéktalanul teljesíti a legkiválóbb vezér kötelességét, és befurakszik az ellenség tömött sorai közé, ahol egy lándzsa átdöfi, és elesik. A hős hadvezér bukása rögtön megtöri az egész hadsor bátorságát, úgyhogy akaratuk ellenére kénytelenek meghátrálni. (165) Ezzel szemben a magyart úgy fellelkesíti az ellenség eleste, hogy többé nem lehet feltartóztatni. A rend felbomlik, a velencések hátrálnak, majd általános futásba kezdenek, és szaladnak a flottához. A gyalogosok és a lovasok hasonló fürgeséggel erednek a nyomukba, és útjukat állják, mielőtt a hajókra visszamehetnének, így hát a velenceiek, mint ők maguk és tulajdon íróik őszintén megvallják, Zára falai előtt a legnagyobb részben elestek vagy fogságba kerültek, egy kis csoport menekült meg a matrózokkal, mely alig volt elég ahhoz, hogy a flottát hazavigye. A tragédiát tetézte a kiváló dózse halála, amit a köztársaság számára roppant károsnak ítéltek. Azt mondják, e vereség úgy megviselte a népet meg a nemességet, hogy 30 napos nyilvános gyászt tartott; Ordefalo testét elvitték Velencébe, hivatalosan megsiratták, és a legnagyobb tisztelettel elhantolták Márk templomában.
(170) Az ellenséges csapatok elűzése, szinte lemészárlása után a magyarok birtokba vették a magát önként átadó Zárát. Aztán a többi városhoz siettek, melyek a zászló láttára azonnal visszatértek a magyarok hűségére. Dalmácia meghódítása után mindenhova őrséget raktak, ahogy az egyes helyek igénye megkívánta, majd Kálmán visszatért Pannóniába. Tudta, hogy amikor Ordefalo vezér annak idején a magyarokat Dalmáciából kiűzve visszament a hazájába, a dalmát nemességből tekintélyes számot vitt el fogolyként, és azt látványos pompával diadalmenetben hajtotta maga előtt, és most a kedvező szerencse jóvoltából a velenceiek bosszúságára nem ellenséges foglyokkal tartott diadalmenetet a városokon és falvakon keresztül, mint a másik, hanem dalmátokkal és horvátokkal. A tartomány számos nemese és urasága a király beleegyezésével az újonnan visszanyert szabadság jeleként megborotvált fejjel lépkedett a menet élén, hogy úgy lássék, mintha a király nem annyira a velencések legyőzésével, mint inkább a dalmátok felszabadításával diadalmaskodnék. (175) E látványosságra mindenünnen összeszaladtak a különféle rendű emberek, akik a győzteseknek is, a szövetségeseknek is gratuláltak, és a király dicsőségét a bámulok tömegével növelték. Befejezésül elmentek Fehérvárra, az isteni királyok emlékművéhez, ahol még pompásabb triumfust tartottak. Ünnepélyes külsőségek között könyörgést rendeztek, a bazilikában kifüggesztették a rengeteg ellenséges zászlót és a zsákmányt, és három napon át hálaadást tartottak az isteneknek. A dalmátok pedig e győzelem napját, amelyen a velencések rabságából kiszabadultak, az ünnepek közé iktatták, és a szent szabadságnak szentelték. Ez a feledhetetlen jótétemény az utódok elméjébe is úgy beleplántálta magát, hogy a mi időnkben is idegen iga alatt nyögve nem felejthetik a magyar nevezetet. Mindenki úgy vélekedett, hogy Kálmán pusztán ezzel a csodálatra méltó tettével kiérdemelte a halhatatlanságot.

A velencések a nagy vereségtől és szomorúságtól megtörve, Dalmácia visszaszerzésének minden reményét elveszítve, és mert mindenféle alkalmatlanság zaklatta őket, úgy határoztak, hogy követeket küldenek Kálmánhoz, akik kérjenek békét, vagy ha ez nem megy, legalább hosszabb fegyverszünetet eszközöljenek ki. Évkönyveik azt írják, hogy a szenátus határozata alapján Falieri Vitálist, Giustiniani Orsót és Morosini Márton jegyzőt jelölték követnek, akik a legelső alkalommal elindultak Pannóniába. Amikor a király meghallotta, hogy közelednek, több főpapot és főurat elébük küldött, hogy méltóságuk szerint fogadják őket, és tisztességgel vezessék a színe elé. Miután pedig várakozásukat meghaladó nagyrabecsüléssel fogadták, és a király elé vezették őket, a többiek nevében Giustiniani Orsónak adták meg a szót:
Ha nem tudtuk volna pontosan, kegyelmes Kálmán, hogy ki az a király, akihez jövünk, bizony, a velencei tanács és nép sohasem döntött volna úgy, hogy hozzád küld minket, nehogy hiába kérjen valamit, vagy minket bősz ellenség hatalmának tegyen ki. (185) Azonban tudják, hogy te az isteni László unokaöccse és tanítványa, a legszentebb István király leszármazottja vagy, és tudják, hogy sem vallásosságban, sem kegyességben, sem az emberség bármely nemében nem maradsz el tőlük, ezért nem mint ellenfélhez küldtek minket hozzád, hanem mint az emberi ügyek kormányosához, mint köztársaságunk szentséges barátjához, hogy ne annyira a méltányosság, mint inkább a barátság jegyében tárgyalj velünk a békéről. Jól tudjuk, hogy megtanultál győzedelmeskedni nemcsak másokon, hanem önmagadon is, és a legkiválóbb királyokban ez a legtöbb. Dalmácia megszerzéséért ketten küzdöttünk, de okaink eltérőek voltak; mi kiterjedt birodalmunk jussát óvtuk, ti régi szövetségeseitek szabadságát igyekeztetek megvédeni. Sok és bizony súlyos háború folyt közöttünk, aminek során gyakran láttuk változni a szerencsét, mely hogy alaposan megtréfáljon minket, hol a velenceiekre, hol a magyarokra mosolygott, és minél kedvezőbbnek látszott, annál csalafintábbnak bizonyult mindkettőnkhöz. Nem tagadjuk, hogy a dalmátok és a tótok előbb engedtek a magyar, mint a velencei hatalomnak. (190) Mielőtt még Velence létezett volna, Attila ezt az egész vidéket mindenütt rombolta, perzselte, Dalmácia őshonos népét teljességgel kiirtotta. A tótokat, akik később Dalmáciát és Horvátországot elözönlötték, gyakran támadtátok és hódítottátok meg súlyos háborúval. Ha valamilyen fennhatóságot vállalniuk kell, ezek inkább kívánják a magyart, hiszen mindketten szkíták vagytok, és a hunoknak az istenség adott felhatalmazást az uralkodásra. A hunokat követően a velenceiek szerény kezdet után uralkodni kezdtek, és tudjuk, hogy mi sem vagyunk méltatlanabbak arra, hogy a sors úrrá tegyen minket, mint ők voltak. A végzet, mely a hatalmasok harcában gyönyörködik, azt akarta, hogy gyakran váltogassuk a győzelmet és a vereséget, és őszintén bevalljuk, hogy a dalmáciai háborúban nagyon súlyos anyagi és emberáldozatot szenvedtünk, de a tényeket csak kárhoztatni lehet s nem jóvátenni. (195) Sok dolog van, Kálmán, amit jobb szeretnénk meg nem történtnek tudni. Nem örülünk a háborúnak, amely kettőnk között esett, és sajnáljuk, hogy Dalmácia kedvéért szembekerültünk veled, de ha történetesen egyforma szerencsében részesültünk volna, mindketten ugyanazon bűnben lennénk vádolhatók vagy felmenthetők. Ám a vesztesnek minden joga odavan. Ha vétkeztünk valamit a dalmát háborúval, sokkal előbb megbűnhődtünk érte, mint ahogy a bocsánatot kérjük. Hozzád jöttünk tehát, Kálmán, hogy a velencei tanács és nép nevében békét és bocsánatot kérjünk, vagy ha ezt az igazság és méltányosság ellenére nem kapnánk meg, a lehető leghosszabb fegyverszünetet eszközöljük ki. Ne gondold, hogy félénkségből vagy erőink kimerülése miatt kérjük a békét, hiszen tudod, hány hadjáratot viselünk szárazon és vízen egyazon időben. A kegyes szíriai vállalkozás szólít el minket innen, amelyben sokkal nagyobb dicsőséget fogunk szerezni. (200) Tudod, hogy Gotfréd jeruzsálemi királyt testvére, Balduin követte; ez meghódította Egyiptomot, megölte királyát, a kalifát, majd meghalt. A másik Balduin követte őt, aki az elmúlt napokban megütközött Doloch parthus királlyal, és fogolyként Harranba vitték. Akik Jeruzsálemben életben maradtak, nagy sírással várják hajóhadunkat. Ez a háború sokkal inkább illenék felségedhez, mint a mi köztársaságunkhoz. Úgy gondoljuk tehát, hogy illetlen és méltatlan dolog tovább háborúzni a szent királyok nemes utódával, és szkíta fajotokból származó szövetségeseitekkel. Mivel tehát az a szándékunk, hogy az idén nagy hajóhaddal segítjük meg a szorongatott keresztényeket, akik ama dicsőséges és szent régiót a mocskos pogány barbárságtól megszabadították, hogy Jézus Krisztusért, megváltónkért keményen harcolhassunk, mert ennél a szolgálatnál nincs jövedelmezőbb, esedezve kérünk, hogy adj békét a te Velencédnek, köss velünk örök szövetséget, és tetszésed szerint birtokold Dalmáciát, hogy újítsuk meg most, Kálmán, a régi kapcsolatot és barátságot, amelynek birtokában Apuliában szerencsésen harcoltunk a normannok ellen, ne neheztelj ránk tovább, kérlek, mi minden tekintetben szeretni és tisztelni fogunk, ne tarts vissza minket a szentséges szíriai expedíciótól, hogy ne téged okoljon minden nemzet, ha Jeruzsálem a pogányok szolgaságában marad. (205) Ezt nemcsak a velenceiek kérik, hanem a legkegyelmesebb isten is, akinek a sírja kockán forog, aki téged teremtett, aki téged a legszentebb és legnemesebb nemzetségből teremtett és királyi trónusra ültetett, hogy ne csak Pannónia és az Észak javáról gondoskodj, hanem az egész keresztény társadaloméról is. Azt a gyalázatot, hogy bocsánatoddal mondjam, amelyet a jeruzsálemi hadjáratban szereztél, most teljességgel jóváteheted, ha tartós békét engedsz nekünk. És ezt nem kevésbé várják tőled a magyarok, mint a velenceiek, hiszen őket mélyen vallásos népnek tartják. Kérünk tehát, Kálmán, adj irgalmas szívvel bocsánatot nekünk, bármit is vetkeztünk, állítsd helyre a régi szövetséget és a tartós békét a velenceiekkel, vagy ha még nem tudtad legyőzni magad, engedj hosszú fegyverszünetet, hogy ne bizonyulj méltatlannak isteni elődeidhez, hivatásodhoz és hitedhez.
Giustiniani szónoklatára a király egy ideig könnyezett, és nehezen jutva szóhoz, röviden felelte, hogy sohasem akart háborút a velencei tanáccsal és néppel, nagyon sajnálja a fosztogatást, öldöklést és minden egyéb kártételt, ami itt is, ott is megesett, mindig csak szövetségesei érdekében, kelletlenül nyúlt fegyverhez; efölötti fájdalmát csakis ez a békekövetség enyhíti, amely a háború eredménye; ő a békét nemhogy a velenceieknek, egykori szövetségeseinek, de a pogány ellenségnek sem tagadja meg soha; (210) csak az az egy riasztja vissza, hogy talán nem szívből kérik, ezért megígéri, hogy a velencéseknek öt évre fegyverszünetet enged, azt tisztességgel és szentül megtartja, sőt, kívánságukra meg is fogja újítani, ha Dalmáciához nem nyúlnak. E válaszra a követek fellélegeztek, úgy gondolva, hogy hazájukat súlyos háborúságtól mentették meg. Néhány napig a királynál maradtak, ahol nagy tisztelettel és illemtudással bántak velük; aztán ajándékokkal mentek haza Itáliába.

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/02/szent-laszlo.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/elso-bela-es-elso-andras.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/szent-istvan-ii.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/szent-istvan-i.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/geza-fejedelem.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/csaba-kiralyfi.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/atilla-roma-falainal.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/atilla-ii.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/szent-marton-es-anyos.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/miutan-hunok-romai-eroket-kitapasztalva.html


http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/11/senki-sem-tagadja-hogy-szkita-nemzet.html


http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/magyar-tortenelem-080903-47