QUO VADIS magyar társadalombiztosítás…
Kezdjük a rendszer megismerésével: a társadalombiztosítás a nemzetgazdaság stratégiai fontosságú része, mely Magyarországon társadalmi kockázatközösségen alapul, szolidaritási elven, állami garanciával működik.
Mit is jelent ez? Leegyszerűsítve azt, hogy egy hozzávetőleg 10 millió tagot számláló „klub” tagjai vagyunk, ahol jelenleg körülbelül 2,5-3 millióan fizetnek valamilyen módon „tagdíjat”, viszont a befizetett pénzből a teljes tagság ellátását finanszírozzák.
Ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen egy átlagos, a saját egészségére valamelyest figyelmet fordító ember 20-50 éves kora között alig igényel orvosi ellátást, viszont folyamatos járulékbefizető. Az aktív korúak által befizetett pénzből kiválóan el lehet(ne) látni a 20 év alattiakat és az 50 felettieket, illetve az éppen rászoruló aktív kórúakat. Megfelelő gazdálkodással a nyugdíjas korba kerülők korábbi befizetései, az aktív korúak aktuális befizetései, illetve a korábbi befizetések tőkejövedelme megfelelő alapját képezhetnék az ellátásnak. Képezhetnék… Ha az aktív korú népesség tagjainak nagyobb része rendelkezne munkahellyel, (járulékot fizetne és nem segélyre várna) ha a lakosság általános egészségügyi állapota nem az EU országok átlaga mögött kullogna, és ha az adófizetők befizetéseiből származó TB vagyont (ami tulajdonképpen a befizetők magánvagyona volt) nem olvasztották volna bele az állam feneketlen költségvetésébe még valamikor a ’80-as évek végén…
El kell ismerni, hogy a magyar ellátó rendszer alapvetően egy nagyon humánus rendszer, nehéz elképzelni ettől jobb megoldást egy összetartozó nemzet számára, ahol mindenki kiveszi a részét a társadalom fenntartásának terheiből képességei szerint. Az persze külön kérdés, hogy beszélhetünk-e jelenleg Magyarországon valódi, felelősségteljes nemzetről ebben a tekintetben, hiszen közel egy millió -egyébként munkaképes- ember pozitívan megkülönböztetett helyzetben van, ezen a téren is. (értsd: nem fizetnek, vagy soha nem is fizettek járulékokat) Egy másik, jelentős létszámú társadalmi réteg rokkant- vagy korengedményes nyugdíjba vonult, így egyik pillanatról a másikra befizetőből eltartottá váltak idő előtt. Itt most nem azokról beszélünk, akik baleset vagy betegség miatt váltak munkaképtelenné, mert ezek száma elenyésző a munkanélküliség vagy lustaság miatt „rokkant” nyugdíjba menekülők számához képest. Érdemes lehet elgondolkodni a téma kapcsán azokról a kiemelten kezelt honfitársainkról is, akik valami miatt a negyvenes éveik elején, erejük teljében vonulnak hivatalosan nyugdíjba, nem is rossz nyugdíjjal.. Hogy ez a kijelentés ne tűnjön túlzottan titokzatosnak, a rendőrökre, rendőrségi alkalmazottakra, börtönőrökre gondoljon a kedves olvasó, és tegyük fel a kérdést: a pedagógusok idegrendszere, vagy az orvosok, műtősök, ápolók egészsége (akik aktív életükben naponta nyelik az altatógázt és a röntgen sugarat) és természetesen sok szakma képviselőit felsorolhatnánk még, nem használódnak-e el legalább annyira mint a jelenleg kedvezményezettek?
A fentiekhez hozzászámolva azt a körülményt, hogy a Ratkó-korszak gyermekei a következő néhány évben tömegesen vonulnak majd nyugdíjba, és válnak ezzel járulékfizetőkből eltartottakká, meglehetősen sötét kép rajzolódik ki, noha abból a generációból indokolatlanul sokan vannak már a föld alatt így is. A demográfiai folyamatokat figyelve megállapítható, hogy a mai 60-as, 50-es, 40-es korosztály várható életkilátásai egyre rosszabbak lesznek, a létbizonytalanság, az egészségtelen (olcsó) étkezés, a káros szenvedélyek és a stressz miatt. Ez persze csökkenti a társadalombiztosítás terheit, de a befizetéseket is…
A képet még sötétebbé teszi, hogy a valaha volt nemzeti vagyonnal –ezen belül az egészségügyi intézményekkel különösen- kormányaink mostoha gyermekként bántak, mára szinte mindent elkótyavetyéltek, a köztulajdonban maradt intézmények, eszközök pedig elavultak, óriási költséggel felújításra szorulnak. A hasznot hozó részeket sikerült privatizálni, a veszteség pedig ezesetben is maradt az adófizetők nyakában..
Van tehát egy, a jelenlegi rendszerben szinte megoldhatatlan probléma, ami az elmúlt 10-15 évben kezdett előtérbe kerülni. Nem lenne jó ismétlésekbe bocsátkozni, de a téma fontossága miatt, hangsúlyozni kell, hogy a magyar népességnek ma már van egy olyan -sajnos folyamatosan növekvő- része, akik egész életükben egyetlen fillérrel sem járulnak hozzá a "klub" működéséhez, illetve egyre magasabb azok száma, akik valamilyen okból idő előtt valamilyen ellátásra szorulnak. Az "ingyenes" ellátásra fordítható közpénzeket ráadásul az egészségügy jelentős részben pontosan ezen honfitársaink gyógykezelésére, ellátására fordítja. A gyakorlatban ez azt eredményezi, hogy egy véges, és egyre szűkülő kasszából kellene egy folyamatosan növekvő, szinte végtelen igényt kielégíteni, ami természetesen lehetetlen. Az egészségügyi elvonások mellett ennek a kialakult gyakorlatnak is köszönhető, hogy évről-évre romlik az ellátás színvonala.
A helyzetet súlyosbítja az a körülmény is, hogy a társadalombiztosítási kassza gyakorlatilag mindig (már legalább 20 éve) az aktuális kormányzat titkos "pénzlelő helye", itt mindig akadt egy kis "elvonni való", bevallottan, vagy titokban.
Érdemes tudni, hogy hazánkban az Egészségügyi Alap 2010-ben hozzávetőleg 1407 mrdFt-ból gazdálkodik, ami magában foglalja a kórházak fenntartását, a háziorvosi és a járóbeteg ellátást, valamint a táppénzt, terhességi-gyermekágyi segélyeket és még jónéhány további elemet.
Fontos kiemelni, hogy ebből az összegből csak gyógyszer támogatásra 345 mrdFt-ot, vagyis a teljes összeg 25%-át költik, miközben a korábban nemzetközileg is elismert magyar gyógyszeripar gyakorlatilag felszámolásra, illetve eladásra került az elmúlt 20 évben…
Kórházi ellátásra 730 mrd Ft-ot fordít az állam, aminek napjainkban már közel 70%-át emészti fel a kórházi dolgozók –egyébként igen alacsony- bére, és a bérek közterhei. A maradék 30% költhető pl. injekciós tűre, kötszerre, eltörött ajtókilincsek pótlására, festetésre, ceruzára, EKG-papírra, csípő protézisre, értágító stentekre vagy éppen szív-katéterre…
Szép nagy számokat láttunk, de nézzük meg, hogy valójában mennyi fordítódik ezekből a polgárok egészség megőrzésére, helyreállítására:
Az ellátó személyzet bérei után a kórházak fizetik az összesen 28,5% mértékű közterhet, a dolgozó fizeti a 17% nyugdíj+eü járulékot, illetve további legalább 17% SZJA-t.
Ha a kórház által bruttó bérre fordított 100 Forintra vetítjük a fentieket, akkor azt látjuk, hogy a dolgozóhoz csak kb. 49 Ft jut ebből, feltéve hogy a keresete nem éri el az éves 5 milliós álomhatárt, mert akkor még kevesebb… És természetesen a dolgozó ebből a 49 Ft-ból még kifizeti majd a 25%-os ÁFA-t is, ha vásárol valamit…
A kórház szintén fizeti a beszerzett áruk és szolgáltatások után az általában 25% mértékű ÁFA-t.
Megállapíthatjuk tehát, hogy az állam rövid úton vissza is veszi a kórházaknak jutatott pénzek jelentős részét. A béreknél 28,5% munkáltatói közteher+ 17% munkavállalói járulékok +17% SZJA, a beszerzésekre fordított pénzeknek pedig a 20%-át ÁFA gyanánt. Ezeket nem árt tudni, mikor rácsodálkozunk a látszólag nagy költségvetési számokra.
Elgondolkodtató, hogy terhesség megszakításokra költségvetési keretből külön soron, 1600 millió forintot biztosít az egészségügyi kormányzat, miközben terhességi-gyermekágyi ellátásra összesen 40 500 millió jut évente Magyarországon.
Egy manapság nem különösebben extra szív ultrahang vizsgálatra 1-3 hónap az előjegyzés, csípő és térdprotézisre pedig 1-3 de újabban (több kórház és klinika kényszerült padlóig nyomni a féket pénzügyi okokból az elmúlt 1-2 hónapban) akár 5-12 év is lehet, és ezek csak kiragadott példák… Sokan közülünk tudnak olyan szomszédot, barátot említeni, aki talán még élhetne, ha hamarabb sorra került volna a diagnosztikai vagy terápiás eljárások várólistáin…
A várólista tulajdonképpen elég kegyetlen dolog, annak megtestesülése, hogy nincs(?) elég erőforrás a bajba jutott embertársaink meggyógyítására. Ha szigorúan vesszük, a várólistára való felkerülés szélsőséges esetben egy feltételes halálos ítélet, ami végrehajtódik az egyébként gyógyítható betegen, ha állapotrosszabbodás nélkül nem képes kivárni a sorát…
Aggasztó tény, hogy az egészségügy finanszírozása jelenleg nominálisan szinte fillérre a 2003-as szinten van. Ha így megy tovább, hamarosan leállnak a kórházak, mert már most is csak akadozva tudnak dolgozni. Több kórházban már márciusban elhasználták az első féléves dologi keretüket. Az egészségügyi beszállító cégek a nem ritkán 90-180 napos kifizetések miatt kényszerűen hiteleznek a kórházaknak, vagyis áttételesen a Magyar Államnak, aki viszont azonnal beszedi a vállalkozásoktól az általa határidőre ki nem fizetett számlák után járó ÁFA-t, társasági adót, stb.
Az infláció az elmúlt 7 évben általában kb. 6-8% volt évente. Ebből adódóan a 2010-es 100 Ft reálértéke 2003-as értékhez viszonyítva jelenleg 58 Ft körül van, és ne felejtsük el, hogy 2003-ban 15% volt az ÁFA kulcs most pedig 25%. Gyakorlatilag különböző intézkedésekkel megfelezték az egészségügyre fordított amúgy sem túlzottan magas erőforrásokat, de ezt így nem mondja ki senki.
Jelenleg a kórházak bérfizetést követően, az ellátmány maradékából kifizetik a gázt, a villanyt, a vizet, a telefont, és gyakorlatilag már nem tudnak a gyógyításhoz szükséges eszközöket venni. Egészen pontosan manapság csak a legolcsóbb termékeket tudja megfizetni sok-sok kórház, pedig legtöbbször itt is igaz, hogy olcsó húsnak híg a leve...
Számtalan olyan korszerű egészségügyi technológia elérhető lenne, aminek a primer költsége ugyan magas, de összességében (figyelembe véve a táppénzen töltött idő rövidülését és az alacsonyabb komplikáció arány miatti reoperációs többlet-költségek drámai csökkenését) nem drágább mint az elavult technológiák. Az új eljárások a betegek gyors és/vagy fájdalommentes gyógyulását tennék lehetővé. Sajnos nálunk ez pillanatnyilag nem számít. Készülnek ugyan elemzések a gyógyítás céljából befektetett összes költség és az elérhető egészségnyereség optimumának megtalálása érdekében, de ezek általában megmaradnak elméleti szinten, a kórházak az elmúlt évek gyakorlatában jellemzően nem kaptak pénzt olyan technológiák üzemeltetésére, melyek nyeresége a teljes gyógyulási folyamat egészét tekintve egyértelműen kimutatható. Sommásan azt mondhatnánk, hogy az elmúlt évtizedek egészségpolitikusai úgy gondolhatták, kemény fából faragták a magyart, bírja a fájdalmat és a gyűrődést, különben is, hagy hulljon a férgese...
Most nézzük meg, hogy mi csökkentheti még a betegekre fordított pénzt:
Az elmúlt évtized(ek)ben kialakult gyakorlat szerint a pártok strómanjai - elsősorban mindig azok, akik éppen hatalmon vannak- folyamatosan csapolják az állami-, önkormányzati tulajdonú és működtetésű intézmények költségvetéseit. Teszik mindezt közbeszerzési tenderek bundázásával, értelmetlen tanulmányok megrendelésével, vagy beruházási lobbykon keresztül, mert a tagdíjakból és a hivatalos állami pártfinanszírozásból nemigen jönne össze a „kampányravaló”. A kórházi beszállítói jog megszerzésének „ára” nagyobb tendereken akár a tender-érték 10-15%-a is lehet, gyakran előre fizetve, de igaz ez szinte minden állami, önkormányzati üzletre...
Megemlíthetjük még a kórházigazgatók és a főorvosok percentumát is (tisztelet a kevés számú kivételnek, akik nem igényelnek efféle köszönetet), ami általában 3-5%, és többnyire „szakmai utak” formájában, esetenként kp. kerülnek a döntnökök kezébe. Ez ma már nyílt titok, fel sem kapja a fejét rá senki, pedig az egészségügybe fektetett milliárdos összegeknek a töredéke is komoly summa. Nem hivatalos becslések szerint a teljes közigazgatási rendszerben évente 1000 milliárd Ft kenőpénz csúszik ide-oda. Az egészségügyben persze nem mozog ilyen nagyságrendű „mutyipénz” de azért nem kell félteni ezt az ágazatot sem. Gondoljuk csak meg, hogy hány családot nyomorít az állam adóprése 1000 milliárd adó forint beszedése során, tulajdonképpen csak azért, hogy a tűz körül ülő néhány tucat, aligha nélkülöző honfitársainknak még több jusson...
Szóval tejelnek a kórházi beszállítók is szépen, cserébe a törékeny üzleti sikerért, de ne gondolja senki, hogy a cégek ezt a saját hasznukból adják… Az árak általában úgy vannak kialakítva, hogy beleférjenek a „marketing” költségek, amik tulajdonképpen részei a fent hivatkozott ezer milliárdnak még akkor is, ha szakmai továbbképzésnek és nem „nokiásdoboznak” nevezzük a dolgot. Az orvosok és egyéb egészségügyi személyzet képzése a munkáltató, és nem a beszállítók feladata lenne egy egészséges rendszerben.
Ezzel együtt az is tény, hogy Európán belül így is sok termékkörben Magyarországon a legalacsonyabbak a kórházi beszállítói árak.
A fentebb áttekintett helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a "válságkezelő" intézkedések folyománya képpen, pont azok az egyszerű dolgozó, értékteremtő emberek kerültek ezerszámra utcára, akik a tagdíj fizető klubtagok közé tartoztak, vagyis az "elherdálható" források eleve csökkennek a következő időszakban.
Meg kell még említeni, hogy a gyakran megalázóan alacsony bérek és rossz munkakörülmények miatt a tehetséges fiatal, és a tapasztalt idősebb magyar orvosok nagy számban vállalnak munkát külföldön, csakúgy, mint a szakképzett ápolók, műtősnők.
Ha jól végig gondoljuk, itt az történik, hogy a fejenként több 10 millió adóforint képzési költséggel „előállított” orvosainkat ingyen átadjuk más országoknak, akik aztán viszonylag tisztességesen megfizetik az ajándékba kapott, magasan kvalifikált szakembert. Elgondolkodott ezen már valaki?
Ezzel párhuzamosan az OEP (Országos Egészségbiztosítási Pénztár) engedélyezett dolgozói létszáma 2010-ben 3452 fő, vagyis ennyien bábáskodnak azon, hogy a járulékfizetők pénze eljusson a kórházakhoz illetve a különböző egyéb ellátó helyekhez. Vélhetően az elosztó rendszer üzemeltetési költsége felemészti a befizetett járulékok tetemes részét. Mindez a harmadik évezred hajnalán történik, a számítógépek és az elektronikus bankszámlák világában… Valószínűleg, ide nem kell kommentár..
Tegyünk még egy érdekes összehasonlítást:
A magyar adófizető és nem adófizető polgárokra jelenleg fejenként és évente durván 140 ezer Ft jut egészségüggyel kapcsolatos kiadásokra (táppénz, háziorvos, gyógyszer támogatás, stb. összesen!!!). Az Egyesült Államokban ez az összeg hozzávetőleg 3600 USD/év/fő, vagyis kb. 792 ezer Ft (mai árfolyamon) és ott nincs ellátása annak, aki nem járul/járult hozzá a rendszer működéséhez. Pontosabban eddig nem volt, Obama elnök úr most vont be 37 millió ellátatlan embert az eü. védőháló alá, ami dicséretes, de majd nézzük meg az eredményt...
A magyar egészségügy helyzete nem elemezhető átfogóan néhány száz szóban, de összegezve a fenti érintőleges információkat, látnunk kell, hogy az eddig megszokott „rend” nem tartható. Ennek ellenére, ez idáig, vélhetően politikai okokból egyetlen párt sem merte meghozni a szükséges lépéseket. Mindenki „kényszercselekedett”, lettek vizitdíj automaták, kórházi széfek, és még kitudja milyen blődségek, de senki sem vállalta fel, hogy kimondja: „aki nem dolgozik/dolgozott életében, az ne is egyék”. Lássuk be, ez nem kis feladat, de a halogatásnak meg kell fizetni az árát hamarosan, kamatostul.
Pártok szemüvegén keresztül nézve érthető, hogy a nyugdíjasok és a rossz körülmények között élő egyszerű emberek népes, „olcsón megvásárolható” szavazótábora fontos tényező, de talán azok sem kevésbé fontosak, akik a vállukon viselik a terheket.. Itt most szakítsuk meg ezt a gondolatmenetet, mert gyorsan eljuthatnánk a választójog kérdéséhez, és az nem tartozik ide szorosan.)
Az elmúlt 30 évben hazánkban jelentősen romlottak az életkilátások. Mutatóink szív és érrendszeri betegségek kapcsán kétszeres, emésztőrendszeri betegségekben több mint kétszeres, daganatos betegségekben 40%-kal magasabbak halálozási arányszámok tekintetében a fejlett EU országok átlagához viszonyítva. A csökkenő születésszám az elöregedő populációval és a krónikus betegségek hatásaival párosulva arányaiban robbanásszerű költségnövekedést fognak okozni a közeljövőben, amit a magyar gazdaság vélhetően képtelen lesz finanszírozni önerőből.
1975-1992-ig mindenkinek állampolgári jogon járt az ellátás, de ez manapság már nincs így. Napjainkban a biztosítottak, és ezek eltartott gyermekei, illetve a törvényben meghatározottak köre részesülhet „ingyenes” egészségügyi és egyéb ezzel kapcsolatos ellátásban. A járulékfizetésre nem kötelezettek járulékterheit jelenleg a központi költségvetés (vagyis az egyre kisebb számú adófizető) fizeti.
Nem érdemes nagyobb összegben fogadni azzal kapcsolatban, hogy ez akár 1-2 év távlatában így maradhat.
Ki kell mondani végre: dolgozni, és járulékot fizetni szükséges, különben nem tartható fenn a „megszokott színvonalú" ellátás (sem), és bizony gondosabban kell bánni a befizetett összegekkel is!
Természetesen a túléléshez kellenek munkahelyek, és díjfizető munkavállalók. Szociális alapon még egy kiflit sem adnak a Tescoban, miért várják potyautas honfitársaink, hogy a többiek kifizetik helyettük az ellátást?
Az emberséges megoldás valószínűleg a két vagy három lépcsős ellátás működtetésében lehet, ahol az első (alap) szint jár továbbra is állampolgári jogon, a többi választható, a járulékfizetési hajlandóság és képesség függvényében, de erről egy külön cikket lenne érdemes írni… Mindenesetre már most el kellene gondolkodni azon, hogy miként tudunk elszámolni a munkával töltött éveik alatt tisztességes járulékfizető polgárokkal, akik ma ugyanazon a várólistán „tanyáznak” ahol a nem-fizetők, igen gyakran hosszú hónapokat, éveket fájdalmak között sínylődve, míg rájuk kerül a sor…
Így állunk feleim!
